A majálist a népszerű zentai üdülőtelepen töltöttük, sátoroztunk. A munka ünnepét megelőző napokban váltig állítottam, hogy nem fogunk ott aludni, mert hidegek az éjszakák, meg a dorbézolás is olyan mértékű szokott lenni, hogy képtelenség pihenni. Sátor nélkül indultunk el otthonról azzal az elhatározással, hogy estig maradunk, akár későig is ott leszünk és majd valamikor éjfél körül hazajövünk, aztán reggel ismét csatlakozunk a baráti társaságunkhoz, akik jó része ott tölti az éjszakát is. Persze nem így történt. Ahogy odaértünk, azonnal az kezdett bennem motoszkálni, hogy most miért akarom megfosztani a lányokat a sátorozás örömétől, hogy lehetek ilyen magamnak való, milyen anya vagyok én? A másik család már a sátrát állította és körülöttük is ott ügyködtek a gyerekeik. Gyorsan változott a véleményem, és már én is sátorozni akartam, elhessegettem az aggályaimat és megegyeztünk a férjemmel, hogy akkor mi is leköltözünk. Nem volt azonnal lelkes, mert a korábbi napokban sikeresen lebeszéltem erről a programról, mindenféle észérvet felsorakoztattam, csakhogy egyet értsen velem, de aztán ő is beadta a derekát, így hazarohantunk a sátorért, meg az összes cókmókért.
Fél házat lepakoltunk, gondolok a takarókra, hálózsákokra, párnákra, mert azzal azért tisztában voltunk, hogy a hőmérséklet éjjel tíz fok alá esik, pláne a Tisza közelében. Ez a családunkban engem érintett leginkább, a többiek kevésbé fázósak, de én azért mindenkinek bőven pakoltam pulcsit is, vastag nadrágot is, meg kabátot is. Sőt titokban a sapkát is becsempésztem az autóba, mert valaki az üdülőtelepen azt mesélte, hogy előző este olyan hideg volt a sátorban, hogy még a fejük is fázott. Erről senkinek sem szóltam, mert lehurrogtak volna érte, de engem megnyugtatott, hogy ha szükség lesz rá, elő tudom rántani. Úgy látszik, az aggódás az anyukák velejárója. Végül nem kellett a sapka. Igaz, az éjszakák hidegek voltak, de valahogy mégsem fáztunk, négyen azon a két négyzetméteren jól be lehet melegedni, pláne, ha van hálózsákunk. Esténként későig ébren voltunk, a tábortűz körül melegedtünk, a gyerekek még táncoltak is. Pillecukrot is sütöttünk, ami szerintem ehetetlen kategória, de a gyerekek rajongásig szeretik a melegtől nyúlóssá és ragadóssá váló színes habot, amit aztán két keksz közé téve fogyasztanak el. Valami amerikai szokás ez, amit egyszer kipróbáltunk, és azóta nagyon tetszik nekik. Mi felnőttek szívesebben sütünk szalonnát a nyárs végén, de a pillecukorsütés is jó móka.
A sátorozásnak az az egyik leggyönyörűbb része, amikor az ember reggel felébred, kiül a sátor elé a napra és elkortyolja a kávéját. Mi is ezt imádjuk a legjobban. Olyankor még kicsit csíp a levegő, de a nap melegít bennünket. Már ezért megérte, azért a reggeli kávézási élményért, azért a madárcsicsergésért, ami körülvett bennünket, meg persze azért is, mert a gyerekeink szerint mi vagyunk a világ legjobb szülei, amiért sátorozni vittük őket.
