„Esik az eső, szakad, / Iszik a dinnye, dagad. / Olyan nagy lesz a dinnye, / felér az égig szinte. / Hogy nem igaz egészben, / azért úgy felerészben. / Esik az eső, szakad, / Iszik a dinnye, dagad. / Sima gömb, sötétzöld, márvány, / túlnőtt a levelek árnyán. / Nap süti, míg megérik, /elkel majd, kérve-kérik. / Magja már fekete, fényes, / húsa már ikrás, édes. / Esik az eső, szakad, / Iszik a dinnye, dagad. / Hozzák a jó lovacskák, / a mi utcánkba behozzák. / Nehéz az istenadta, / szekér, ne törj le alatta! / Esik az eső, szakad, / Iszik a dinnye, dagad. / Ha én tündér lehetnék, / amit szeretnék, tehetnék: / Piros dinnyében laknék, / jobb lakást hol kaphatnék? / Kis késsel benne ülnék, / egész nap / szeletelnék, / Örökké enném-innám, / és soha meg nem unnám. / Esik az eső, szakad, / Iszik a dinnye, dagad.”
E hangulatos nyári rímes pársoros a Kaláka együttes Görögdinnye című dalának szövege, és annyira frappáns, hogy önálló versként is megállná a helyét. Emellett természetesen aktuális is, hiszen mikor foglalkozzon az ember ilyesmivel, ha nem a legnagyobb hőség kellős közepén?! Jólesik bizony ilyentájt, nyárközépen elmélázni rajta, hogy a felmelegedett lakásból beköltöznénk egy jókora görögdinnye belsejébe, és miként a dalbéli tündér, kicsiny késsel szeletelnénk az édes dinnyebelsőt, szürcsölnénk a hűsítő levet és unalmunkban szopogatnánk a síkos dinnyemagokat. Ha én tündér lehetnék, biztosan kipróbálnám, milyen lehet egy ilyen dinnyelakás! Csíkos héjút választanék és nagy hasút, hiszen már a nagyszüleimtől megtanultam, hogy a kerekded dinnye a legízletesebb.
A nagyapám dinnyetermesztő volt, ma már úgy mondanák: őstermelő. Nem múlt el nap, hogy ne kerülte volna meg lassú, kimért léptekkel a dinnyeföldet, azaz a bosztánt. Jelen volt minden dinnye születésénél, és figyelemmel kísérte, ahogy a pöttöm kezdeményekből borsónyi, cseresznyényi, sárgabaracknyi, öklömnyi, majd egyre termetesebb dinnyék válnak. Dinnyeférfiak és dinnyenők, hiszen a vérbeli termelő megkülönbözteti a nagyobb, hosszúkásabb, vizesebb ízű hím, valamint a kerekdedebb és édesebb hölgydinnyéket. A nagyapám emellett már a színük alapján meg tudta saccolni, hogy mennyire érettek, hiszen a sárga hasú dinnye jobbnak ígérkezett a fehér hasúnál, a fényes héjú jobbnak a mattnál, és a kopogtatásra mélyebben bufogó jobbnak az élesen kongónál. E tudnivalókat átadta anyukámnak is, aki hajnalonta úgy indult a dinnyeföldre, mintha koncertterembe menne, botladozó kislányként járva a nyomában legalábbis így emlékszem a korai dinnyeszedésekre, miközben ámulva figyeltem, ahogy anya végigkopogtatja a dinnyék százait, és finom hallásával meg tudja különböztetni, hogy a százféleképpen muzsikáló csíkos hátúak közül melyiknek kell még két-három nap, melyiknek egy hét az érésig, illetve melyek szedhetők azonnal, a hűs harmatban, amíg nem kel fel a nap, hiszen a meleg hatására már elhallgatnak a dinnyehéjba zárt hangszerek, hiába a kopogtatás. Anya türelmesen tanítgatott engem is, felhívta a figyelmem kopogtatáskor a nüánsznyi különbségekre, hiszen az sem mindegy, hogy körömmel, ujjperccel vagy a dinnyeszedő kés nyelével kopogtat-e az ember, mert minden esetben másként szól a dinnye, de sajnos nem voltam elég fogékony hozzá. Én inkább szemmel választok, és jobb híján a megérzésemre hagyatkozom, amikor egy-egy stand előtt válogatok a dinnyekupacból.
Abban persze egyetértek a dinnyekedvelők többségével, hogy a legjobb dinnye a vékony héjú, ropogós bélű, ikrás, kevés magvú, vérpiros belsejű és mézédes, de tisztában vagyok vele, hogy még a legnagyobb szakértelmű termelő sem lát bele, hogy mit rejt a csíkos dinnyehéj. Az legfeljebb meglékeléskor derül ki, amikor a dinnyetestből kimetszett háromszög látni engedi magát. Igaz, már a lékelőkés beszúrása árulkodó lehet, hiszen a szúrás nyomán meginduló repedés elárulja, hogy a dinnye friss és érett, az édességéért meg legfeljebb a Nap és a Mindenható a felelős, aki ezt a növényt eleve megteremtette, és neveli évezredek óta.
A tudósok szerint a dinnye Afrika déli részéről származik, és a legkorábbi feljegyzett görögdinnyeszüret nagyjából 5000 évvel ezelőtt, a dinasztikus Egyiptomban történt, hieroglifával is megörökítették. Állítólag gyakran helyezték fáraók sírkamrájába élelemként a túlvilágra. Feljegyzések szerint a 10. században már termesztették Kínában, mely a világ legjelentősebb görögdinnyetermesztője ma is, a 13. században pedig mór hódítók hozták be Európába. A magyarok körében is évszázadok óta termesztett és kedvelt, bár abban nem sikerült döntésre jutni, hogy gyümölcs-e vagy zöldség, hiszen sokan gyümölcsnek tartják, de termesztés-technikailag zöldségnek számít. Az élvezeti értékén ez a dilemma persze mit sem változtat, és hogy közel áll az emberek szívéhez és gyomrához, bizonyítja a vidékünkön leggyakrabban termesztett fajták elnevezése is: Korai kincs, Sugár Baby, Gömb, Charleston, Ideál, Napsugár…
Kincs, édes íz mely a napfénytől függ, és a női princípium, amely a termékenységgel, bőséggel függ össze – találó szimbólumrendszer, amely a magyar nép gondolatvilágát, kulináris hagyományait is tükrözi. Lám, mennyi minden rejtőzik képletesen egy „csíkos gömbölydedség” belsejében. Persze mindez csak addig érvényes teljes mértékben, amíg a szép idő, a nyár és a meleg tart. A babona szerint ugyanis Lőrinc napja után a dinnye ízetlenné válik, mert szent Lőrinc belepisil. Megtévesztő azonban, hogy Lőrinc-nap kétszer is van, ráadásul az egyik augusztusban, a másik pedig szeptemberben, így egyesek szerint az augusztusi, mások szerint pedig a szeptemberi Lőrinc-napra utal a népi hiedelem. A babonák és hiedelmek helyett azonban legbiztosabb a kóstolás, úgy lehet eldönteni, hogy a dicstelenül pisilés gyanújába keveredett szent napja ellenére vagy dacára finom-e még a gyümölcs.
Esetünkben a „lőrinces dinnye” veszélye azonban még nem fenyeget, hiszen rekkenő a hőség (a dinnyeérlelő!), a csíkos gyümölcs leve még gyakorta végigcsorog a kezünkön, miközben a nap enyhe pírt pirít az arcunkra, és egy árnyas lugas mélyéről figyeljük, ahogy a nyár illatosan, színesen, gyümölcseivel a kötényében lassan tovalibben.
