A „dolce vita”, azaz az „édes élet” kifejezés alatt többnyire az életigenlő, olasz életérzést értjük, amelynek lényeges része az olaszok gasztrokultúrája. Sokan ismerik e nép konyháját, olyanok is, akik sohasem jártak még „a csizma” egyik szegletében sem, hiszen számtalan, hagyományos olasz étel és ital elterjedt az egész világon, milliók szívesen fogyasztják őket. E népszerűség egyik oka az lehet, hogy az ország remekül menedzseli a gasztronómiáját. 2008 óta például január 17-e az olasz konyha napja lett a világnapok sorában. Az indoklás szerint a dátumválasztás oka Remete Szent Antal erre a napra eső ünnepe, aki Olaszországban népszerű szent, a háziállatok, a hentesek és a szalámikészítők védőszentje; valamint ez a nap ott hagyományosan a farsang kezdete is. A világnap célja pedig nem más, mint az „olasz konyha”, az „olasz éttermek” autentikus voltának megőrzése mindenütt a világon, ahol ezek el vannak terjedve.
Az itáliai konyha népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ismeretségi körünkben aligha akad olyan gyerek, akinek a kedvenc ételei között ne szerepelne a pizza és a spagetti, azt pedig már a Garfield-rajzfilmekből is tudjuk, hogy a lasagne nemcsak az embereknek, hanem a lusta és falánk macskáknak is kedvenc eledele. S eddig még nem is szóltunk az édesszájúak kedvenceiről: az olasz krémes fagyiról, a gelatóról, vagy a könnyű és bársonyos desszertről, a tiramisuról! A kávéivók pedig biztosan nem hagynák ki a jellegzetes aromájú eszpresszót, vagy személyes kedvencemet, a tejhabbal készített cafe macchiatót, sőt egy csészényi cappuccinót sem, amely kávébabok keverékéből készül, vékony habréteggel a tetején.
Mennyi ínyencség, és ezzel lényegében még csak megkezdtem a felsorolást, hiszen az ízes olasz ételek és italok táborába sok minden tartozik. Elsősorban a különböző tésztafélék, amelyeket Olaszország bármely régiójában igen változatosan és nagy gondossággal készítenek. A tésztafőzés kapcsán Itáliából terjedt el az „al dente” kifejezés, amely tükörfordításban azt jelenti: „fogra való”, azaz rágni kell, mert nincs teljesen megfőve. Roppanósra azonban csak a kiváló fajtákat lehet főzni, így ez a kifejezés egyben az olasz tészták minőségének a fokmérője is.
Aztán itt van a népszerű konyhai alapanyaguk: az olívaolaj. Szinte nincs is olyan főzőműsor, amelyben ne olajbogyóból sajtolt olajat ajánlana a szakács az ételek elkészítéséhez. Ne feledjük emellett a pompás sajtokat, például a parmezánt, vagy a pecorino névre elkeresztelt juhsajtot, sem a mozzarellát, hiszen ezek számos fogás alapkellékei! Megemlíthetjük a milánói rizottót, a bolognai tortellinit, a nápolyi pizzát, sőt a különféle, tengeri herkentyűkkel készített ételeket is, hiszen méltán népszerűek. Ide kívánkozik az arancini nevű ropogós, aranybarna, töltött rizsgolyó is, amelyet zsemlemorzsába forgatnak, és általában raguval, paradicsomszósszal, mozzarellával és borsóval töltik meg. Készítése régiónként változó. Természetesen az olasz levesek és saláták alapkelléke, a paradicsom mellett még számos zöldségféle és fűszernövény is jellemzi e nép konyháját, köztük a bazsalikom, az olajbogyó, az articsóka, a padlizsán, a cukkini és a kapribogyó. Mind-mind csupa szín, íz és illat: mediterrán tájakat idéznek meg, sajátos ételkészítési kultúráról vallanak.
Ha időm engedi, szívesen ülök le a tévé elé, világjáró gasztroműsorokat nézve. Ezek ugyanis amellett, hogy megismertetnek a nézőkkel egy-egy autentikus receptet, magáról az országról és a benne élőkről is vallanak. Az egyik ilyen kedves műsoromban két idős úriember utazza be Itália balzsamos levegőjű tájait, és igyekeznek életszerűen bemutatni az ország különböző régióit, gasztronómiai megközelítésből. Elkalauzolnak helyi piacokra, hentesboltokba, szőlőskertekbe, gyümölcsösökbe, sőt megörökítik a tengerparti sikátorok hűvösében tanyázó asszonyokat is, akik kurta lábú asztalkák mellett ülve, az utcán készítik messze földön híres csigatésztájukat, miközben társalognak, viccelődnek, énekelgetnek. A műsorvezetők bekukkantanak takaros kis kőházakba is, ahol nem világhírű séfek bűvészkednek, hanem egyszerű háziasszonyok sürgölődnek, és réz- meg cserépedényekben, sparhelten vagy kemencében készítik hagyományos ételeiket, amelyek receptje generációkon át öröklődött. Nyilvánvalóvá válik e műsorokból, hogy alapvetően az egyszerűség jellemzi az olasz konyhát, hiszen sok étel mindössze 3–4 összetevőből készül, és leginkább a takarékosság és a praktikusság inspirálhatta őket. A helyiek szerint ugyanis az ételek milyensége nem a bonyolult előkészítésen, hanem a jó minőségű alapanyagokon múlik, így ők legszívesebben abból főznek, ami a környezetükben megterem, ami a tájaikon megtalálható. Emiatt lehet egy-egy fogás egy adott régió jellegzetes étele, és emiatt érhet fel egy olasz körutazás valódi gasztronómiai kalandozással.
S hogy a finomságok mellé némi „kontyalávaló” is kerüljön: az olasz fogások mellé az ország hírneves borait lehet kortyolgatni, melyek messze földre eljutnak, hiszen egyes adatok szerint az olasz nemzet a bor legnagyobb termelője, exportőre és forgalmazója. Másik neves italuk a limoncello, amely citromos likőr, és aperitifként fogyasztják főképp Sorrento, Nápoly és az Amalfi-part környékén. Említésre érdemes még a grappa is, amely olasz törkölypárlat, szilaj és jó étvágyú férfiak kedvence, leginkább egy-egy kiadós lakomához fogyasztják. Nemcsak étvágygerjesztőként, hanem a jókedv fokozására is.
Ez utóbbi, a jókedv, egyébként a „dolce vita” másik fontos ismérve, családi körben, baráti társaságban, a terített asztal mellett ülve teljesedhet ki igazán. Az olaszoknak, a konyhaművészetük mellett, az életigenlő magatartást és világszemléletet is népszerűsíteniük kellene világviszonylatban, megfelelő kampány mellett talán olyan közkedveltté válhatnának, mint az illatos eszpresszó vagy az isteni „négy évszak”, azaz a quattro stagioni pizza.
