Mindannyiunknak van múltja. Jó és rossz élményekkel egyaránt. Olyan ez, mint egy puttony, amit a hátunkon hordunk és egyre csak pakoljuk bele a holmit. Vannak benne dolgok, amelyek erőforrást jelentenek – örömteli élmények, de vannak (hajjaj, de még mennyire hogy vannak) olyanok is, amelyek viszont éppen hogy megfosztanak az erőtől, amelyek lefelé húznak, megkeserítenek, megbénítanak, megfosztanak az élet igazi élvezetétől és örömétől. Nos ezekkel van nekünk bajunk.
„A nehézségek adottak, de a nyomorúság szabadon választható”
„Az idő majd begyógyítja” – szokták mondani. Nos, van amit igen, van amit nem. Kétségtelen, hogy vannak olyan emlékeink, élményeink, veszteségeink, csalódásaink, amelyeket az idő nem gyógyít meg, amit valami más tud meggyógyítani. Lelkigondozói – lelkigyógyítói munkám során gyakran találkozom olyan problémákkal (sokszor testi betegségek formájában is), amelyeknek a gyökerei a múltba nyúlnak. Az a helyzet ugyanis, hogy a lelkünkben a dolgok, élmények, események egyszerre vannak jelen. Hatnak tehát ránk a jelen eseményei, de éppen úgy (vagy még jobban) a múlt élményei is (nem beszélve a jövőbeni, elvárt és várt eseményekről). Élmények, emlékek, hiányok, veszteségek, amelyek megkötöznek, amelyekhez kötődünk, az életünket jelentős mértékben beárnyékolják. Olyan sok keserű és borult tekintetet látni mindenfelé. Terhelt, görnyedt testtartás, beesett arc, fényevesztett tekintet. Megszoktuk, szinte ez a normális. De vajon tényleg így kell ennek lennie? A kedves olvasó mit gondol erről? Elmondom, hogy én mit gondolok. Szerintem ez egy választási lehetőség. Egy bölcs gondolkodó mondata jut eszembe: „A nehézségek adottak, de a nyomorúság szabadon választható.” Ehhez kapcsolódik egy másik lelki-szellemi törvény is, mely szerint ahova nézel, arra haladsz (alapvetően ez egy fizikai törvény is, nemde?). Ha a rosszba, a sötétbe nézek, nyomasztóan és szorongva érzem magam. Ha a rossz élmények kötnek meg – gondolok itt most a múlt fájdalmas eseményeire, annak hatása alá kerülök. De ennek megfelelően lehet ezt módosítani is. Ha elkezdek valami jóra nézni, valami jóhoz, erőforráshoz kötődni, máris kifelé megyek a sötétségből, a fájdalomból. A fájdalom addig uralkodik rajtunk, amíg kötődünk hozzá, és az az igazság, hogy szeretjük magunkat a fájdalomhoz kötni. Ekkor okunk van az önsajnálatra, ami egy afféle önsimogatás, meg kiválthatjuk vele a környezet együttérzését. Zsákutca, rövidzárlati kör. Ez nem vezet sehova. A múltat el kell engedni, meg kell gyászolni, fel kell dolgozni! Feltéve, ha élni akarunk és nem csak túlélni. A kedves Olvasó mit szeretne...?
A megbocsátás
De mit is engedjünk el, meg hogyan is? Nem könnyű feladat, de elengedhetetlen feltétele annak, hogy előre tudjunk haladni és megelégedett életet éljünk.
Vegyük mindenekelőtt a sérelmeinket, mindazt, amit mások részéről elszenvedtünk, amit okoztak nekünk. Az ezt kísérő harag, fájdalom, adott esetben gyűlölet mélyen megmérgezi az életünket. Az egyetlen megoldás a megbocsátás. A megbocsátás egy csoda, egy gyógyító erő, egy olyan gyógyszer, ami szabaddá tesz. Lehet, hogy nagyon nehéz, de mindenképp megéri – magunk miatt. Mert gyógyulni vágyunk, mert szabadnak lenni vágyunk.
Aztán itt vannak a saját butaságaink, tévedéseink. Gondoljunk csak a Mézga család Paulájára, aki folyton azon sajnálkozik, hogy mért nem Huffnágel Pistihez ment feleségül (talán a kedves Olvasók között is van valaki hasonló gondolatokkal...?). Saját magunknak is tudnunk kell megbocsátani, elfogadni, hogy nem vagyunk tökéletesek – de nem ám!
Azt is el kell ismernünk, hogy nem jött össze minden az életben, hogy veszítettünk is dolgokat. Ez az élet rendje. Meg kell tanulnunk az elengedést és a továbblépést. Azt is érdemes elfogadnunk, hogy nem érthetünk meg mindent. A „miért pont velem történik mindez?” kérdésnek nincs értelme. A „miért?” kérdésnek nem sok haszna van. Inkább kérdezzük ezt: „Hogyan tudok ebből felépülni? Hogyan tudok továbblépni?” „Mi az a jó, amit ettől a helyzettől kaptam?” Az értelmetlennek tűnő és számunkra érthetetlen eseményeket pedig tegyük egy képzeletbeli „NEM ÉRTEM” feliratú dobozba. Nem érdemes sokat töprengeni rajtuk, hisz az élet múlik, az életidőnk pedig rohamosan fogy. Vegyük tudomásul, hogy veszteségek mindenkit érnek, csalódások is, fájdalmak is. Az élet velejárója mindez. De legyünk bölcsek és ahelyett, hogy cipelnénk a nehéz puttonyunkat, tegyük azt le! Tegyük le valakinél, tegyük le egy egyszerű szertartásban, vagy tegyük le Istennél! Keressük meg a saját kikötőnket, ahova időnként visszatérünk és kirakodunk, tehermentesülünk! Ha nagy a teher és a fájdalom, akkor érdemes szakemberhez is fordulni. Vannak tanácsadók, vannak lelkigondozók, pszichológusok, pszichiáterek, akik tudnak segíteni. Ne szégyelljük, ha elekadtunk! Keressük meg elvesztett örömünket, elvesztett (vagy sosem megtalált) életünket!
A tegnap elmúlt, hagyjuk a tegnapot ott, ahol van! Ma egy új nap van, új lehetőségekkel. Rajtunk áll, hogy mit kezdünk vele. Ne a múltunk határozza meg a jövőnket, hanem a MAI DÖNTÉSÜNK! Most van a legjobb idő a döntésre, a változtatásra, a gyógyulásra! Most van a legjobb idő egy új csodára...!Rajta...!
