Igazából Orosz Csabával nem csupán ebben a minőségében lehet elbeszélgetni. A mérnökember ugyanis tagja a Magyar–Szerb Üzleti Tanácsnak is, s cége, a Horoszcoop Kft. jelen van az összes, Magyarországgal határos országban, így Szerbiában is, pontosabban Zentán található az anyacég leányvállalata, amelyet jól ismernek országszerte, hiszen villás targoncái és más munkagépei közkedveltek nálunk, s nem utolsósorban exkluzív forgalmazója a 150 év hagyománnyal rendelkező Magirusnak is. Az ulmi cég a múlt héten állította ki tűzoltókocsijait Belgrádban. Ott készült a beszélgetésünk.
Magyarország az utóbbi években kiváló gazdasági eredményeket ér el, s ez nagyrészt a gépgyártásnak köszönhető. Meddig tartható ez a fejlődési szint?
– Bízunk benne, hogy ez csak a kezdet, s ez a szint nemhogy tartható, hanem fokozható lesz, hiszen ha egy technológia meghonosul az országban, és a begyakorlottság foka folyamatosan emelkedik, akkor megvan a remény arra, hogy a gépgyártás, a technológia tovább fejlődjön. Egyetlenegy gátja lehet, amit a MGYOSZ már előrejelzett, nevezetesen az, hogy 250 ezer munkaerő hiányzik a piacról. Képzett szakmunkások, szakemberek, mérnökök, közgazdászok nélkül lényegesen nehezebb a fejlődés. Ez most a következő néhány év feladata, hogyan tudunk ezen a problémán segíteni, mérsékelni, vagy teljesen orvosolni.
Nyilván ez annak a függvénye is, mennyire követi a termelést a bérezés növekedése. Ezen a téren milyen mozgások érezhetőek Magyarországon?
– Személy szerint és a szervezetem szerint is, az a vélemény, nem úgy kell keresni a befektetőket, hogy Magyarországon olcsó a munkaerő, hanem azért jöjjenek Magyarországra, mert itt jó, versenyképes a munkaerő, s ezért a munkáért értelemszerűen folyamatosan közelíteni kell a nyugat-európai bérekhez. Ezzel megakadályozzuk az elvándorlást, s honfitársaink otthon találnák meg a boldogulást.
Az elmondottak szerint Magyarországon tehát csak azért van munkanélküliség, mert nem megfelelő a képzés. Ha a gyáripar munkát tud adni, milyen az átképzés Magyarországon?
– Statisztika nincs, de az elmélet működhet. Elméletben ugyanis át lehet képezni az embereket, a gyakorlatban viszont ez egy kicsit nehezebb. Olyan szakosítású munkaerőt kiképezni, amire a Magyarországra települő gyártócégeknek és középvállalkozásoknak szükségük van, az esély már csekély. Én úgy szoktam fogalmazni, hogy korábban volt mozdonygyártásunk, aztán becsuktuk. Utcáról jött emberekkel ezt nem lehet újraindítani. Ez egy folyamat. A kérdés az, hogy van-e elég türelem és tőke, hogy ezt a folyamatot megvárja. A piacon a vevőnek nem lehet azt mondani, hogy ez a minőség még nem olyan jó, mert a srácok most kezdik a betanulást. A piacon profi, versenyképes, kiváló minőségű termékkel kell megjelenni. Ezek az olyan lyukak, problémák, amelyeket gyakran átugrunk, pedig a részletekben van az ördög.
Az elcsatolt területeken milliós nagyságrendben élnek magyarok, s nem biztos, hogy olyan körülmények között, mint a magyarországi lakosok. Mennyire számít erre a humántőkére Magyarország?
– Nehéz és komplikált kérdésnek tartom. Tudniillik, ha egy nyugati cég Magyarországra települ, nem érdekli, hogy a munkaerő honnan van. Hogy helyi magyar, más városból magyar, más országból érkezett magyar és nem magyar. Nem érdekli. A bérszint mindenkit egyformán illet meg. Ha már valaki elhagyja az otthonát, nyilván oda megy, ahol a legtöbbet adják. Így átmegy Magyarországon keresztül, mert tudjuk, hogy Ausztriában és Németországban a magyarországi bérek többszörösét adják.
Manapság a gépkocsigyártás dübörög Magyarországon. Lehet-e ezt még fokozni, vagy az ipar azért másfelé is elmozdul?
– Mindenképpen lehet fokozni, illetve termelékenyebbé, hatékonyabbá tenni. Erről a legfejlettebb technológiával rendelkező cégek gondoskodnak is. Véleményem szerint azonban például egy Kínával nem tudjuk felvenni a versenyt sem a munkaerő, sem az igényesség terén, így én azt tartom, hogy a szolgáltatásainkat kellene jobban eladni, hiszen az előállított járművek és gépek karbantartása is rengeteg munkaerőt felszív, s ezt helyi emberekkel kell megoldani. Ez már komplikált munka, s itt nem arról beszélek, hogy egy kerékbe be kell csavarozni öt csavart. Én nem ilyen fajta és szintű képzésnek örülnék, hanem annak, hogy honfitársunk egy bonyolult technológia esetén diagnosztizálni tudja, az miért állt meg, s a legrövidebb időn belül, a legkisebb költséggel a hibát el tudja hárítani. Ebben kellene nekünk egy kicsit továbblépni, ami oktatást jelent, magasabb technológiai tudást, és hát ezáltal magasabb életszínvonalat is, mert nyilvánvaló, hogy ezért magasabb bérezés jár, mint az említett kerék felhelyezéséért.
Ön a Magyar–Szerb Üzleti Tanács tagja is. Hogyan ítéli meg a két ország gazdasági kapcsolatát, annak volumenét, és mit lehet itt előrelépni?
– Ez egy aktuális és fontos kérdés, hiszen minden országnak van egy külkereskedelme, vannak legnagyobb partnerek és vannak stratégiai partnerek, és a szomszédos ország mindenképpen nagy és stratégiai partner kell hogy legyen. Hál' Istennek, a magyar–szerb kapcsolatok az utóbbi időben olyan pozitív irányba mennek, hogy jó a kommunikáció, és esély van a növekedésre. Növelni kell azonban a cserekereskedelmet, mert a jelenlegi 1,8 milliárd eurós külkereskedelmi forgalom a legszerényebb Magyarország szomszédai közül. Ennek a többszöröse lenne az ideális, mint alaphelyzet. Sajnálatos módon a magyar cégek nem igazán érzik magukat motiválva Szerbia felé, különösen Vajdaságot elhagyva. Ennek kutatjuk az okait, és én mindenképp arra buzdítom a vállalatokat, hogy minél szorosabb kommunikáció alakuljon ki, akár közös vállalatokat, termelést kell létrehozni, és piacot keresni a terméknek. Gyakran találkozunk Rade Drobac úrral, Szerbia budapesti nagykövetével, és én mindig azt mondom, Magyarországról jönne tőke, de elsősorban olyan vállalkozásba, ami először a szerb piacot látja el, hiszen egy szerb cég először a hazai piacon tud tapasztalatot meríteni, s csak azután lép ki az exportpiacra. A magyarok nem olyanok, mint a multik, hogy tökmindegy, hova helyezem például az autógyártást, s Szerbiában csak a munkát vennék igénybe, az export száz százaléka meg külföldre megy. Nekünk olyan partnerekre van szükségünk, amelyben a fő irány a termelésből a szerb és a magyar piac.
Említette, hogy a magyar tőke nem nagyon szereti Vajdaságot elhagyva délebbre menni. Akkor maradjunk itt Vajdaságban, ahol tapasztalatból tudom, igény van arra, hogy magyar befektetők jöjjenek, akár a mezőgazdaságban, akár például a termálvíz kihasználásában vegyenek részt. Miért van az, hogy ez még mindig gyermekcipőben jár?
– Úgy érzem, hogy először a megtérüléseket kellene vizsgálni, hiszen a jó üzletnek nincs nemzetisége. A magyar turistaként vagy barátként szívesen átjön és beszélget, de csak akkor fektet be, ha az megéri neki. Itt kell koncentráltan tanulmányokat készíteni, s felhívni a befektető figyelmét, hogy például egy-egy termálkútba való befektetés milyen gyorsan térül meg. Talán így több jelentkező lenne.
Magyarország olyan ország, hogy nincs tengere, mégis bebizonyította azt, hogy a turizmusban is kiváló eredményeket lehet elérni. Többen azt állítják, Szerbia is ilyen adottságú, de ezen kívül miben látja Szerbiát versenyképesnek?
– Ezen a területen nincsenek pontos, naprakész információim, de egyértelmű, hogy a bányászat és a mezőgazdaság területén Szerbia értékes lehetőség. Ez utóbbinál az új, kiváló minőségű biotermékeket kellene forszírozni, helyi feldolgozóüzemeket létrehozni, hogy olyan komplett, kész termékeket állítsanak elő, amik exportálhatók. A turizmus fejlődéséről a közlekedés jóvátétele után lehet beszélni.
Ha már a közlekedést említette, egy nagy projektum, a Budapest–Belgrád vasútvonal korszerűsítése napirendi ponton van. Milyen lehetőségeket lát ebben, akár mint alvállalkozó?
– Érdekes a kérdés, hiszen az alapszakmán révén – vasútgépészmérnök vagyok – nemcsak ültem a vonaton, hanem különböző tanulmányaim is vannak e téren. Persze hogy kell ennek a vonalnak működnie, de ha az autópályán e két város között 3 óra alatt megtehető a táv, kevesebben fogják használni a vonatot, mint az autót. Több tanulmány látott napvilágot, hogy milyen érdekek fűződnek a vasúthoz, de érthetetlenül állunk mindehhez, mert tudomásom szerint még tervek sincsenek. Mivel kevés a munka, minden vállalat nagy örömmel vállalna egy részt belőle. Ez még azonban tender, közbeszerzés, s a jövő titka, hogy ki hogyan írja ki a pályázatokat. Még nem látjuk a dolgokat, de egyre több olyan információ van, hogy az 1 milliárdos kínai hitel már régen nem elég, tehát további forrásokat kell találni.
Az ön cége már több éve jelen van Szerbiában, s többek között katasztrófavédelmi járművek forgalmazásával is foglalkoznak. E téren Szerbia valóban kiaknázatlan terület, hiszen átlagban úgy 25 éve nem cserélték ezeket a járműveket hazánkban. Hogyan tudná ez az ország korszerűbbé tenni a járműparkot?
– A cégünk 2000 óta van Zentán, mivel jómagam úgy vagyok, hogy a magyar piac kevés, így előny lehet ha a szomszédos országok is ugyanezzel foglalkoznának. Régióban tudunk tehát gondolkodni, s adaptálni egy magasabb technológiát. A katasztrófavédelem terén minden kelet-európai országban fejlesztésre van szükség. Információim szerint Szerbiában ez most fog bekövetkezni, hiszen 25 éve valóban nem volt jelentősebb beszerzés. Hétmillió ember él itt, Belgrád nagyjából utolérte a 2 milliós Budapestet, tehát ezekre az eszközökre szükség van. Nemcsak az a célunk, hogy eladjunk egy autót, hanem az is, hogy itt szervizes szakembereket is biztosítsunk, jó kapcsolatot tartsunk az országos katasztrófavédelemmel, akiknek most 24 órás szolgálatban rendelkezésre bocsátjuk a szakembereinket. Tárgyaltunk a katasztrófavédelemmel, mi készek vagyunk részt venni a stratégiailag fontosnak tartott munkálatokban, illetve finanszírozásukban.
Önök itt most kiállítottak egy nagy kapacitású pumpát, amelyről azt mondják, ha Szerbiának lett volna tíz ilyen a két évvel ezelőtti árvizek idején, közel sem lettek volna ekkorák a károk. Nagyságrendben milyen pénzekről beszélünk itt?
– Tíz ilyen pumpa mindenképpen 1 millió euró alatti érték, tehát ennyi pénzzel milliárdokat lehetett volna megspórolni. A pénzhiány viszont olyan döntési mechanizmust és kultúrát kényszerített Szerbiára, hogy egyszerűen késő volt már azt nézni, hogy átszakad a gát. Valahogy tudjuk, hogy a nap ki fog sütni, esni fog az eső és a hó, s néhány évente jön az árvíz. Egy országnál meggondolandó az, ki viseli a felelősséget, hogy nincsenek árvízvédelmi szivattyúk. Ha visszamegyünk Széchenyi idejébe, 1849-be, már akkor telepítettek rendelkezésre álló szivattyúkat. Sokszor az adminisztrációval van baj, mert árvíz esetén nincs idő tendereztetésre. Innentől kezdve azért kell hogy partner legyen a privát gazdaság és az országért felelős szervezetek, hogy egy utolsó pillanati megszorultság esetén is fer legyen a biznisz, és nem akkor kell a ceruzának vastagon fognia. A kapcsolat és a kommunikáció a leglényegesebb.
