Egyre fontosabbá válik az egészséges táplálkozás követelménye, ami a gyártókat is arra készteti, hogy alkalmazkodjanak az új vásárlói elvárásokhoz. A vevők Szerbiában is mindinkább odafigyelnek erre a szempontra. A pékáruval is ez a helyzet. Ma már faluhelyen sem ritkaság a bőséges termékkínálat, s nemcsak a péksüteményekből, hanem a kenyerekből is. A fehér mellett ma már természetesnek számít, hogy barna, félbarna, rozsos kenyeret is kérhetünk, de adott helyen ott szerepelhet a kínálatban a többgabonás, a búzacsírás, kukoricás, a szójás, a burgonyás stb. kenyér is. Némelyeknek még a nevét sem tanultuk meg, csak ámulunk és bámulunk a modern péküzletekbe lépve, s a szem ingere, na és persze a zsebünk nyújtotta lehetőség hozatja meg velünk a döntést, hogy melyik kenyeret válasszuk. A látvány azonban kétszeresen is megcsalhat bennünket: az egészséges táplálkozás iránti jogos igényünket ugyanúgy, mint a pénztárcánkat. Általános szabálynak mondható ugyanis, hogy nem az az egészséges, ami tetszetős! Ami ráadásul általában drágább is.
A színre szemgyönyörködtető, puha, ropogós, puffasztott kenyeret, ami ma már általános vásárlói elvárásnak mondható, a pékek kizárólag adalékanyagok hozzáadásával képesek előállítani. Ezt a kevésbé hangoztatott tényt nem csupán a piac követelményei kényszerítik ki, jóval prózaibb oka is van: a mai búza ugyanis már nem az a búza, amiből a kemencében annak idején dédanyáink sütötték a házi kenyeret. A valamikor fölmagasztalt, de ma már sokak által átkozott zöld forradalom egyik következménye a gabona rohamos tápértékvesztése, ami a nagyrészt tájékunkon termelt, valamikor világhírnévnek örvendő magyar gabonát sem kerülte el. A világháború után a gabonafélék „nemesítése” egyre nagyobb jelentőségre tett szert. Az úgynevezett nemesítésben a gazdaságosság szempontjai játszották a főszerepet, minek eredményeképpen a gabonák beltartalmi értéke negatív irányban változott meg. A liszt sikértartalma és nyomelemei csökkentek, enzimjei kevésbé működnek, így a belőle készült kenyér íze, állaga rosszabb. A vegyszeres, műtrágyás ipari keretek között folyó intenzív nagyüzemi termelés következtében a gabona biológiai értéke lényegesen lecsökkent. A modern agrotechnikára jellemző művi beavatkozások káros hatását a sütőipar már csak további művi beavatkozásokkal volt képes semlegesíteni: vegyszerekkel a vegyszerek hatását. Nyilvánvaló hogy ez egy látszólagos, s nem az egészségünket szolgáló megoldás.
Az adalékanyagoknak köszönhetően a kenyér elkészítésének az ideje 12 óráról, 3,5 órára rövidül le. A liszten, a vízen és a kovászon kívül különféle lisztjavító, kelésgyorsító, és tartósító anyagok kerülnek a tésztába. A penészedés és a mikrobiológiai romlás megelőzésének céljából általában ecetsavat és tejsavat adagolnak a tésztához, de olykor a B12-vitamint károsító és allergén tulajdonságokkal rendelkező szorbinsav is szerepel az összetevők között. Ezeken kívül gyakori komponensek még a különféle enzimek, a nátrium-acetát, a kálium-acetát, a szójalecitin, valamint a zsírsavak észterei. Az eredmény nyilvánvaló: egyre több adalékanyagot, s azzal együtt vegyszert etetnek meg velünk a kenyérrel és a többi péksüteménnyel.
A sütőipari adalékanyagok éves felhasználása 1973-ban még csak 26 tonna volt, 1980-ban már 100 tonna, 1985-ben 1500 tonna, 1999-ben pedig már évi 3-4 ezer tonna! Ennyi adalékszert etetnek meg velünk. A másik oldalról, a kenyér oldaláról nézve is nyilvánvaló az eredmény: ez a szénhidrátokban gazdag, de vitaminokban, enzimekben, olajokban és ásványi anyagokban szegény fehér lisztből készült „művi kenyér”
többnyire már a kés alatt szerteforgácsolódik, amiből ráadásul mindennap újat kell venni, mert másnap már felhasználhatatlan.
