A napokban hiába próbáltam volna nagy ívben elkerülni az egyik barátnőm szomszédját. (Nem említem melyik barátnőmről van szó, nehogy magukra ismerjen.) Azzal várt, hogy a jobb oldali szomszédja olyan egoista, hogy talán még azt a kutyát is jobban szereti, mint a saját gyermekeit.
– Tudja, Katinka, az ilyeneknek nem kell gyerek. Azt mondta, egy gyerek untig elég az embernek, mert hogyan tudna magával foglakozni, pihenni, ha a gyerekek a nyakában lógnának? Mit szól ehhez, milyenek ezek az emberek?
– Egyszerű a válasz, ezekre, az emberekre mondják, hogy a rózsát tövis nélkül szeretik. Ez azért mégis felháborító, mert nem lehet a gyerek egy szinten a kényelemmel. Ahogy most jobban belegondolok talán kis hazánkban, de másutt is azért van ilyen kevés gyermek, mert a fiatalok nem hajlandók feladni kényelmüket. A munkahelyek hiánya is gond, nem gondolja?
– De igen, mert aki már harmincéves, az hiába szeretne gyereket, ha nem tudja eltartani – folytatta a néni, nagyon belemelegedett a témába –, de tudja kicsikém, ha akarna, tudna találni faluhelyen, ha mást nem, napszámba mehetne, de ezt sem akarja már senki. Egy ilyen idős ember, mint én alig talál magának embert, aki rendbe teszi a ház körül a kiskertet.
Elgondolkodtató. Ha jobban belegondolok, két szép gyereket nevelünk férjemmel. Amikor összekerültünk, neki olykor vagont kellett raknia, fejni járt másokhoz, mert nem volt meg a megélhetésünk, de a gyermekekről nem mondtunk le. Azokat szép sorjában beterveztük, már a házasságunk második évfordulójára megszületett Béla fiunk, aztán elég hosszú szünet után, majd egy évtizedre, a kis Jánoska is. Lassan kialakult a család megélhetése is. Most, amikor már úgy látom, hogy megvan a mindennapi betevő falatunk, jó közepes anyagi körülmények között nevelhetjük gyermekeinket, soha sem bánom, hogy éjszakánként tésztát gyúrtam, zöldségfélékkel piacra mentem, izgultam, hogy a délutáni alvás ideje alatt meg tudom-e szedni a paradicsomot, mert másnap reggel ki kell vinni a piacra! Nem sajnálom, mert ma már nehezebben vállalnék gyereket. Most is sokat dolgozunk férjemmel, de közel sem annyit, mint ifjú házasokként. Úgy érzem, hogy mindent idejében kell tenni, így a gyermekvállalást is. Örülök nekik, s ha számolnunk kell, nekünk megtérült a befektetés. Nem anyagilag, sokkal nemesebb valutában. Nem számolom, hogy visszakapom-e a befektetést, mert ha most nem is, de az unokáimon keresztül a jövőben bizonyára megtérül. Az érzelmek a fontosak, úgy a gyermeknevelésben, mint a mindennapi életben. Hány olyan idős ember él, akit gyermeke elhagyott, nem tudnám megmondani. A mi falunkban talán ezekből több van, mint gyermekekből. Vajon azok a szülők, akik csak a hobbi szintjén nevelték gyermekeiket, a béresükkel tartották egy szinten, hogyan viszonyulnak a már idős szülőhöz? Vajon ebben az esetben érvényes-e az a mondás, hogy nem esik messze alma a fájától!? Az a szülő, aki szeretetben, odafigyelésben nevelte gyermekét, vajon ugyanolyan szeretetet kap majd idős korában? Milyen arányban vannak ezek a dolgok manapság? Vajon hány olyan család van, ahol a szülő(k) elisszák, elcigarettázzák a pénzt? Vajon gondol-e ez a szülő arra, hogy ha a gyermeke kihúzza a lábát a házból ép ésszel, márpedig zseniális képességű gyermekek születnek az ilyen családokban is. Visszajönnek-e, hogy megkérdezzék: „Szükséged van-e valamire, Te Öreg? Gyermekként nem szerettél, mit vársz tőlem most?” Nem tudom, hogy a néni, akivel beszélgettem mit értelmezett azon, hogy a gyermeknevelés nem a család magánügye. Mi férjemmel úgy gondoljuk, hogy a gyermeknevelés valójában magánügy. Vannak olyan szülők is, akik úgy érzik, becsapták őket, mert gyermekeik nem hálálják meg az értük hozott áldozatot. Ezt nem szabad így értelmezni, mert a szeretet az magától jön. Zárógondolatként olvastam nem régen: „Az ember mértékét nem az adja, hogy okos-e, előkelő-e vagy gazdag, szép, hanem, hogy mennyi boldogságot tud adni másoknak.” (Perley)
