· A talajpihentetés elmélete az ókorban volt divatban. Vergilius szerint bizonyos növények termesztése után fontos pihentetni a talajt. Napjainkban természetesen már a szántóterületek fokozott kihasználására törekszünk, ezért az említett álláspont legfeljebb áttételesen érvényes.
· A humuszelmélet Albert Thaertől ered, még a 19. század második feléből. Eszerint léteznek humuszgyarapító (évelő pillangósok, gyepek) és humuszfogyasztó növények (kalászosok, kapások). Magyarországon ennek az elméletnek Kemenesy volt a fő képviselője (1950-es évek).
Az elmélet talajerő-gazdálkodás szempontjából fontosnak tartja a gyökérzet C:N arányát és a humuszgyarapító hatást kiegyenlíti a talajjavítással.
A későbbi vizsgálatok azonban bebizonyították, hogy 5-6 éves periódust figyelembe véve a monokultúrás kukorica és a pillangósokkal kombinált vetésforgó talajában a humusztartalom nem mutatott markáns eltérést (szignifikáns differenciát). Ebben a vonatkozásban – rövid távon – ugyanez tapasztalható a szerves trágyával kezelt és a trágyázatlan vetésforgók átlagában is.
Évtizedes léptékkel mérve azonban a humusz minősége lényegesen romolhat (szerves anyag bevitele nélkül), éspedig növekszik a fulvósav, valamint a fekete huminsav aránya – a szürke huminsav kárára. A későbbiekben pedig a humusztartalom százalékos aránya is csökken.
· A tápanyagelmélet a Liebig-féle minimumtörvény (a 19. sz. közepétől) továbbfejlesztett változata, ugyanis Liebig csak a növények foszfor-, kálium- és kalciumgazdálkodásával foglalkozott. A tápanyagelmélet többtényezős termesztési feltételeket, igényeket vizsgál, tehát figyelembe veszi a termesztett fajok tápanyagigényét, tápanyagfelvevő és -visszapótló képességét is. Eszerint például a cukorrépa, kukorica tápanyagigényes, a napraforgó jó tápanyagfelvevő képességű, míg a pillangós takarmánynövények kedvező tápanyag-visszapótló tulajdonságúak.
Tulajdonképpen ez az elmélet (és a gyakorlat is) leszögezi, hogy bármely minimumban lévő termesztési tényező meghatározza a termés minőségét és mennyiségét; azaz valójában egyik tényező túlsúlyával sem lehet pótolni a másik hiányát.
A szerkezetelmélet szerkezetjavító (évelő füvek, pillangósok) és szerkezetromboló (egyévesek) növények szerint kategorizál. Ennek a néhai szovjet (Viljámsz) álláspontnak több neves mezőgazdász csak kisebb jelentőséget tulajdonít, mondván, hogy a talajművelési rendszerek során alkalmazott agrotechnika és a talaj genetikai típusa legalább ekkora hatással van a talaj szerkezetére. Nyilvánvaló, hogy az igazság valahol középen van.
· A vízfelhasználás elmélete a növényeket a téli vízkészletből felhasznált mennyiség alapján osztályozza. Eszerint léteznek kevés vizet fogyasztó növények, amelyek nyár elején kerülnek betakarításra (borsó, bükköny, mák, zöldbab, zölden lekerülő takarmánykeverékek stb.). A közepes vízmennyiséget felhasználók csoportjába a nyár folyamán, de az előző csoportnál később betakarított növények tartoznak (őszi és tavaszi kalászosok, silókukorica stb.). A nagy vízmennyiséget fogyasztók közé sorolhatók a kapások és az évelő pillangósok.
A vízfogyasztási tényező is igen fontos az elővetemény megválasztása szempontjából.
· A toxinelmélet megközelítőleg az allelopátia fogalmát fedi, de kapcsolódik a talajuntsághoz is. A talajuntság okai a tápanyaghiány és a növénykárosítók mellett (amelyeket a rosszul megválasztott elővetemény fokozhat is a vetésforgóban) a toxinok is. Ez utóbbiak többirányú kölcsönhatást fejtenek ki: egyes gyomok toxinjai (méreganyagai, gyökérváladékai) gátolják némely kultúrnövény fejlődését; egyes kultúrnövények váladékai gátolják más termesztett növények növekedését (összeférhetetlenség), de egyes kultúrnövények és a talaj mikroflórájának kölcsönhatása is jelentős szempont.
Ebben az esetben tehát inhibitorokról, az egyes enzimek, gyökérváladékok, bomlástermékek gátló hatásáról van szó.
