A férjem hazaért a határból, kaput nyitottam, mert a távolban felhők tornyosultak az égen.
– Ne félj, nem lesz belőle eső! Csak látnád, milyen siralmas a határ. Jöhetne most a miniszter, hogy kiszámolja, mennyi gabona fog teremni holdanként.
Közben traktor kanyarodott be az utcánkba. Látszott, hogy hazafelé siet. A kabin magasságáig felverte az út pora. Vajon lesz-e eső? Közben kezdtem számolni, mikor is kaptunk utoljára csapadékot.
Eszembe jutott, hogy éppen a közeli városban jártam, a tanárnőmet is meglátogattam. Alighogy előszedtük a balkonládákat, melyekbe a piacon vásárolt virágpalántákat szerettük volna elültetni, nagy hirtelenséggel, hatalmas szél kíséretében érkezett meg a zivatar. Csak a stratégiát sikerült megbeszélnünk, mit mihez illik ültetni szín, nagyság, fajta tekintetében, mikor hatalmas cseppekkel esni kezdett az eső. A tanárnőm nagyon kedvesen mondta, hogy most nem enged haza, mert nem úszom meg „szárazon”, de engem hajtott az anyai ösztön, mert tudtam, hogy Jánoska hazaér majd az iskolából, és ha nem talál bennünket odahaza, megijed majd az égiek tűzijátékától. Villámlott, közben esett az eső, a jég, a városi lakás emeleti szobájában utolért valamilyen tehetetlenség. A tanárnő biztatott, hogy csak nyugodtan telefonáljak, a Jánoska ügyes, okos fiú, bizonyára feltalálja magát. Nem először maradt egyedül, az igaz.
– Haló! Haló! Mi újság otthon? Villámlik, dörög az ég? Egyedül vagy? Béla sem ért még haza az iskolából?– kérdeztem.
– Igen, anyukám, egyedül vagyok, már minden ajtót, ablakot becsukogattam. Kihúzgáltam a számítógép és a háztartási gépek csatlakozóit, csak a hűtőszekrényt nem bírtam.
– Nagyon óvatosan tedd, nehogy áramütés érjen!
Közben minden szál hajam az égnek állt, de nem volt mit tennem, meg kellett bíznom a kicsiben.
Szívem szerint azt kívántam, hogy minél előbb álljon el az eső, hogy elinduljak hazafelé, másrészt pedig nagyon örültem a kiadós esőnek. Tizenöt percig tartott mindössze. Az idei tavaszon talán ez az eső volt az egyetlen kiadós zápor. Ha valakit érdekel Jánoska története, akkor csak annyit fűznék hozzá, hogy széles mosollyal, széttárt, ölelő karokkal várt, féltett, hogy nem tudok hazajönni. Ő köszöni szépen, jól érezte magát. Előkereste a kisrádiót, kicserélte benne az elemeket, elmondása szerint így sokkal jobban érezte magát, aztán leült és várakozott. Később is ügyes volt, mert ő emlékeztetett, hogy mindent vissza is kell kapcsolni. Megsimogattam kis fejecskéjét, úgy élvezte, mint a kiscica. Nagyon büszke voltam rá, mert talán most tudatosodott bennem, hogy felnőtt a kicsiny fiam is. Nem kell most már a kezét fogni, bizonyos helyzetekben elboldogul egyedül is.
Időközben a férjem is megérkezett. Őt édesanyám marasztalta. Alig hitte el, hogy én sem voltam otthon. Miután kölcsönösen megörültünk egymásnak, Béla fiunk is előkerült, már a közeli táborozóhelyüket takarították. Másnap, május elseje lévén, összecsomagolta hátizsákját, és a barátokkal kihurcolkodott sátorozni. Jánoska az elkövetkező két napban azon izgult, hogy baja esik a bátyókájának. Folyamatosan egyezkedett velem és az apjával, hogy ő bizony meglátogatja a fivérét. Béla viszont határozottan megparancsolta, hogy a kicsit ki ne engedjük hozzájuk, mert ez nem neki való társaság.
– A kicsiknek az anyjuk mellett a helyük! Meg ne lássalak! Pihenni akarok az itthoni levegőtől, az iskolától – mondta, majd zoknit és inget cserélt, aztán elviharzott a társasággal. Fájó szívvel gondoltam a szavaira, talán nincs is tudatában, hogy mit beszél, de ettől függetlenül meg voltam győződve, hogy Jánoskának nehezebb lesz társaságot teremtenie maga körül, mint Bélának, jóval zárkózottabb, komolyabb. Béla ahol csak megfordult, ott már négyen öten voltak körülötte. Hívják telefonon, jönnek érte.
Azért másnap mi sem maradtunk itthon. Korán keltünk, és családostul kivonultunk a Tiszára a férjem barátaival, főzőcskézni, horgászni. Pihenni.
