Az elmúlt héten egy furcsa levelet kaptam, igazából meg sem volt címezve. Csak úgy bedobták a kapu alatt, pontosabban becsúsztatták. Picit bosszankodtam, mert egy zacskóra való joghurtos poharat is mellé csomagoltak. Pontosan nem tudom, ki tehette, csak sejtem. Az egyik szomszéd azzal bosszant, hogy az éj leple alatt poharakkal aggatja teli a kapu tetején álló lándzsaszerű díszeket. Mi is lehet a szándéka? Néhány évben paradicsompalánta árúsítással is foglakoztunk, s ebből az okból sokan hoztak üres joghurtos poharakat. Bizonyára ez a titokzatos szomszéd nem tudott bejönni hozzánk, mert zárva volt a kapu, vagy mert nem is akart, ezért „postázta” levelét az éj leple alatt.
Az idén nem termesztettünk eladásra palántákat, mert amikor kiszámítottuk a befektetést, majdnem még nekünk kellett volna ráfizetni, hogy a vásárlóknak eladható növényeket termesszünk. Azonban nem erről szerettem volna most írni, hanem a levél tartalmáról. Arra kért az illető személy, hogy írjak valamit a paradicsompalánták karózásáról. Hirtelen eszembe jutott az a csődarab, amely ott fekszik a kerti pumpáskút mellett. Nemrég járt nálunk a kútfúró, mert kiapadni látszott a kerti kutunk. Arra bizatott bennünket, hogy fúrassuk át a kutat, tetessünk műanyag csövet, mert a vascső már nem divatos. Ráálltunk, így maradt ott az a lyuggatott végű vascső a kertben. Emlékszem nagyanyám kiskertjére, ott több ilyen cső volt felsorakoztatva. Télen a nyári istálló sarkában álltak, nyárra azután mind kikerültek a kertbe, mert nagyanyám ezekkel karózta a paradicsomot. Édesanyámtól érdeklődtem a vaskaró felől, valóban paradicsomtámasztékként használták őket?
– Nem vaskarónak hívták, hanem csőkarónak. Annak idején a Föld Népe rovatában többször is tárgyaltuk, az idősebb olvasók lehetséges, hogy még vissza tudnak rá emlékezni. A csőkaró, mely vasból vagy keményebb műanyagból is készülhet, nemcsak karóként szolgál, hanem egyben felszín alatti öntözésre is használhatjuk. A talajfelszín alatti lyukakból szivárog a víz a gyökerekhez. Fúrjunk néhány lyukat a cső földbe kerülő részére, majd amikor a palánta mellé a földbe szúrjuk a támaszt, illesszünk a végére egy műanyag flakont. A flakon fenekét távolítsuk el, majd öntsünk bele vizet, lehet tápszert is, addig, amíg a cső és az edény meg nem telik. Vigyázat, ne sok lyukat fúrjunk a cső aljára, mert hamar kifolyik a víz, éppen csak kettőt-hármat, az a lényeg, hogy lassan áztassa a földet a paradicsom tövénél. Minél hosszabb a cső, annál több víz fér bele, és igen gazdaságos, mert éppen oda folyik, ahol a növényzet a tápanyagot veszi föl.
– De anya – folytattam –, erre szolgál a csöpögtető öntözés. Ma már nincs szükségünk illyen ósdi technológiára. Mi értelme visszfelé haladni, hacsak nem azért, mert ilyen formában a kiskerttulajdonosok nem kényszerülnek túl nagy befektetésre. Ha már másoknál is ilyen szépen kibelezték a pumpáskutat, akkor bizonyára meg lesz hozzá az alapanyag, még ebből a szempontból is takarékos megoldás.
Titokban természetesen azon gondolkodtam, hogy nemcsak a paradicsomnál, de a paprikánál is ki szeretném próbálni ezt a fajta öntözést, csak alacsonyabb csövekkel. Nagyon szép, magas növésű parikát termesztek már néhány éve, ezért előbb nejlonmadzaggal, majd vékony dróttal (két drót közé terelve) segítettük a hatalmas lombfelületet és a rajta növő paprikákat. Az idén, természetesen csak néhány tő esetében, kipróbálom nagyanya módszerét. Ilyenkor tavasszal mindent szeretnék, nagyok az óhajok, azután ahogyan közeleg a nyár, természetesen sokminden kimarad. Később belenyugszom, hogy ha az idén nem sikerült, majd jövőre. Talán az idei évben nem járok így, mert még csak május van. Az időjárásból ítélve viszont, mintha máris a nyár közepén lennénk. Szomjazik a talaj, de mi magunk is egy kis kerti munka után kénytelenek vagyunk lehűtött teát vagy üdítőt kortyolgatni a szoba hűvösében. Ilyen még nem volt májusban.
