Az elmúlt hét folyamán uborkát és sárgadinnyét vetettem. A száraz, meleg napokban nem mertem elvetni a magokat, mert attól tartottam, hogy nem tudnak kikelni. Amint az eső kellőképpen átáztatta a kertet, ha késve is, de elvetettem ezeket a hőigényes növényeket. Most viszont az aggaszt, hogy mi lesz a maggal ebben a hűvös időben. Ahogyan járkálok a kiskertemben, a szomszéd Mariska néni megszólít:
– Katinka, láttad a növények leveleit? Talán az eső végett, teli vannak tetűvel. Még a fákat is megtámadták, a rózsafákról ne is beszéljünk!
– Igen, itt van megint a levéltetűidény, a rózsákat, a bimbókat, a zsenge hajtásokat ellepik az apró zöld rovarok, gyöngítik a növényeket, és betegségeket terjesztenek – olvasom a szakkönyvekben –, s csúfítják is azt, amit éppenséggel azért nevel az ember, hogy díszére váljék a kertjének, vagy hogy a lakásban, a vázában gyönyörködhessen benne.
– Hogy vigyen be az ember egy levéltetűvel ellepett rózsaszálat a szobájába? – zúgolódik Mariska néni –, és ha még lesöpri, lerázza is a tetveket, aztán sincs éppen gusztusa hozzá, nem tudom, hogyan tudna gyönyörködni benne?
– Nincs más hátra, Mariska néni – sietek kimondani, mert már ott lebeg a levegőben –, marad a permetezés. A méreg. De ezt is, meg a virágoskertet is méreggel szórjuk be? A ház körüli kertben is arra kell gondolnunk, hogy amíg ott tartózkodunk, ahelyett, hogy a tiszta levegőt szívjuk, méreg jut a tüdőnkbe, ami nyilván ártalmasabb, mintha benn maradtunk volna a szobában. Nem jó tehát így sem, úgy sem. Ne ültessünk rózsát, neveljünk olyan virágot, amit nem kell a levéltetvektől féltenünk?
– Katinkám, maga lehet, hogy jobban tudja, de én is hallom, olvasom elég gyakran, hogy mostanában valamilyen biológiai védekezésről beszélnek, a vegyszerek, a mérgek felváltásáról, használatuk mérsékléséről. Veszélyes például az alma héja alá lerakódott méreg. Sokszor hallunk a vegyszer nélküli termesztésről, amit néha meg is mosolyogunk, hisz elegendő csak egy vagy két permetezést kihagyni, s már is jóvátehetetlen kárt szenved a termés. Hogyan mernénk akkor megkockáztatni a vegyszerek teljes elhagyását?
– Pedig, higgye el, Mariska néni, előbb-utóbb meg kell próbálnunk.
Közben gondolataimba temetkezve somfordálok befelé a kiskertből, s eszembe jut kedves ismerősöm, Magdika. Mostanában nem is hallottuk egymást, de a tavaszi hónapokban azt javasolta, nekem és a rovat olvasóinak, hogy ültessünk fokhagymát a rózsatő közvetlen közelébe. Most nagyon érdekelne, hogy az ő kertjében is elszaporodtak-e ilyen hatalmas mértékben a kártevők, vagy talán nála sikeresen működik ez az új, biológiai védekezés? Egy másik ismerősöm azt javasolta, hogy kakukkfüvet, levendulát ültessünk a rózsabokrok közé, mert ezek erős illata elriasztja a levéltetveket. Talán számomra is ez lenne a jó megoldás, mert a futórózsa hajtásain megszámlálhatatlan sokaságban jelentek meg a zöld tetvek. Talán ezek a példák, a levendula, a kakukkfű, a fokhagyma, igazolják, hogy még sem kell megmosolyognunk azokat, akik a méreg nélküli termelés mellett szálnak síkra. Próbálkozni kell, ha nem is készpénz mindaz, amit mások mondanak, vagy a szakirodalom megír. Ami egyik égtáj alatt bevált, az nem biztos, hogy nálunk is hasznosnak bizonyul. Olvastam nemrégiben a szakkönyvekben, hogy a levéltetvek és más rovarok ellen a fehérüröm telepítése is jót tesz. Az idén kipróbáltam, mert nagyon keserű növényről van szó, teának is használják, s a főzete is keserű. A levéltetveket azonban nemhogy elűzte volna, hanem vastagon a szárára telepedtek. Igaz, nem a zöldek, hanem a feketék.
Néha így jár az ember, ez is hozzátartozik a kísérletezéshez. Ha az egyik nem sikerül, megpróbáljuk a másikat, nemcsak a rózsák miatt, hanem saját egészségünk érdekében is.
