Ezt az elvet vallja a mintegy 50 hektáron gazdálkodó gunarasi Erdődi család is, ahol évtizedek óta a sertéstenyésztés áll a gyújtópontban
Az aratási időszakban szokatlan jelenség, hogy bár lassan, de növekszik a búza, a kukorica értéke, ami részben az idei termést is előrevetíti. A terményárak növekedésének az állattenyésztők örülnek a legkevésbé, hiszen tovább csökken a tejágazat jövedelmezősége (Európában nálunk a legalacsonyabb a nyerstej felvásárlási ára), a sertéshizlalás is a nyereséges munka határa felé szorul, pedig májusban kilogrammonként 150 dinárt is fizettek a hízott sertésért, miközben a kukorica ára a 8–8,5 dinárról már 12 fölé emelkedett. A hús- vagy tejtermelésre épülő gazdaságok nem egy-egy termény értékében, hanem az egységnyi területen megvalósított nyereségben mérik az eredményt, így – legalább öt évet alapul véve – nem lehet veszteséges a termelés. Ezt az elvet vallja a mintegy 50 hektáron gazdálkodó gunarasi Erdődi család is, ahol évtizedek óta a sertéstenyésztés áll a gyújtópontban.
– Gyermekkoromban még én is őriztem sertéseket a szűkös legelőn vagy aratás után a tarlón, s akkor láttam, hogy ha „megszorul” a gazda, 2-3 hízót értékesítve megoldja pénzügyi gondjait. Amikor a magunk gazdái lettünk, fokozatosan növeltük a sertésállományt, úgyhogy ma mintegy 60 anyakocát tartunk, ezek utódait hizlaljuk, de az állomány lassan kinövi a gazdaságot. A sertéstenyésztés két okból biztosít minden időben nyereséget: mert egyedül állítjuk elő az alaptakarmány legnagyobb részét, meg hogy nem nagy ráfordítással épített fiaztatókban és hizlaldákban termelünk – mondja Erdődi János szerényen hozzátéve, hogy a gazdaság jövőjét nem pusztán a hizlalásban látják, hanem családi vállalkozássá fejlesztve a sertéságazatot: a feldolgozásban. – Két fiunk a húsipari, azaz a hentesszakmát tanulta ki, egyikük már a nagybecskereki élelmiszeripari főiskolán közelít a diploma felé, s rajtuk múlik, hogy régi receptek alapján készült, akár tájjellegűnek is mondható hústermékeink a közeljövőben megjelennek-e az élelmiszerboltokban.
N Hosszú az út, amíg a malacból sonka, ízletes házi kolbász vagy éppenséggel császárszalonna válik…
– Egy-egy termékben meghatározó a fajta és a súly is. Van itt a gazdaságon pietrain, durrock, hempshire meg stavor, s bizonyos keresztezést folytatunk a minél jobb hússzázalék elérése érdekében. A farmokon legföljebb 5 hónapig tart a hizlalási idő, s az ipari vágóhidak 110-120 kilogrammos sertéseket dolgoznak föl, ilyeneket adunk át mi is, de amit házi feldolgozásra szánunk, több mint egy évig hízik, hogy elérje a legalább 160 kilogrammos súlyt, s ahogyan mondjuk: „megérjen” a húsa. Sok múlik a takarmányozáson is. A gazdaságon megterem a kukorica, az árpa, a búza, ezek képezik az alapot, amihez vitaminok sora, előkeverék is párosul. Minden évben néhány vagon szemzúzalékot, szilázst is készítünk. Hal- és húslisztet nem használunk, így eleve kiszűrjük a betegségek megjelenését. Egyébként a klasszikus, szalmával történő almozást alkalmazzuk, jobban érzik magukat az állatok, mint a rácsos betonpadlózaton.
N Van-e munkamegosztás a gazdaságon, a sertések körül?
– A mezei munkák, a takarmány-előkészítés és etetés meg az ólak tisztán tartása a férfiak feladata, jómagam a fialásnál ügyelek – veszi át a szót Anasztázia asszony, s azt is megjegyzi, hogy a kolbász, a „kulén” ízének vagy a tarja érlelésének meghatározásakor az ő véleménye a döntő. Ami pedig a fialást, illetve a malacnevelést illeti, Erdődiék gazdaságán az „régi módon” történik. – A farmokon a kétévenkénti öt fialást és a gyors leválasztást szorgalmazzák, míg nálunk kétévenként legfeljebb 3 fialást érünk el, ami nem viseli meg az anyaállatokat. A leválasztás akkor történik, amikor a malacok elérik a 30-35 kilogrammos súlyt. Egy időben szopnak is meg rászoknak a lisztes, illetve a szemes takarmányra, ellenállóbbak lesznek a betegségekkel szemben, mint a 4 vagy 6 hetes korban leválasztottak. Az almonkénti leválasztott és fölnevelt egyedszám átlagban eléri a 9-et. Ha a hivatásszerű feldolgozás is bekerül a családi vállalkozásba, a 60–80 kocás törzsállomány elegendő „nyersanyagot” biztosít.
– Egyre nagyobb igény mutatkozik a családi gazdaságokon előállított, a házi készítésű termékek, így a hústermékek iránt is, ez bátorít bennünket, hogy a feldolgozás legyen a fő célunk – fűzi hozzá Erdődi János, hiszen eddig is végeztek bérfeldolgozást, húskezelést. – Arra nem gondolunk, hogy tőkehúst kínáljunk föl, kizárólag kész terméket szeretnénk forgalmazni. A kisgazdákat és agrárvállalkozókat egybegyűjtő topolyai Községi Unió jóvoltából bemutatókra, kiállításokra járunk, kóstolóval egybekötve népszerűsítjük a napjainkban ínyencfalatoknak is nevezett élelmiszert. Minden bemutatón nagy népszerűségű a kolbászból és szalonnából készített tanyamakettem, amivel azt szeretném érzékeltetni, hogy a mezőgazdaság nagyobb megbecsülésével valóban úgy élhetnénk, hogy még a kerítést is kolbászból készíthetnénk…
N Többször is meggyőződtem róla, hogy Erdődiék hústermékei nemcsak ízletesek, hanem tetszetősek is, szemnek-szájnak ingerét jelentik. Van-e titka a húskezelésnek, az égővörös kulénnak, a kolbász- és sonkafüstölésnek?
– Az előállítási technológiában többé nincs titok, elegendő csak föllapozni a szakkönyveket vagy a világhálón böngészni, de az részben titok, hogy mitől lesz egyedi egy-egy termék. A kolbász vagy a kulén „mozaikossága” az apróra és nagyra darált hús arányától függ, színét a házi őrlésű fűszerpaprika, no meg a füstölés módja adja. A húsokat kizárólag száraz sózással készítjük elő, ami több munkát igényel, mintha pácolnánk vagy sós lében áztatnánk, de van is különbség a szín- és az ízvilág között! Hideg füstölésre szilva- és meggyfaforgácsot használunk, amit egyedül készítünk, abba nem kerülhet tisztátalanság, mint pl. a fűrészporba. Az igaz, hogy a kukoricadarával történő füstöléssel amolyan óarany színt kap a tarja, a sonka, mégsem használom, mert csípős, savanykás ízt kölcsönöz a húsnak. Ha az íz- és színvilág párosul termékeinkben, hiszem azt, hogy egy napon márkanév lesz a gunarasi sonka vagy kolbász – vallja Erdődi János gazda.
