Szürkül már, nem igazán kedveznek a fényviszonyok a fényképezésnek, de kései érkezésemnek nyomós oka van: a juhászt csak estefelé lehet otthon találni. Az igazi juhászokra gondolok, s nem a villanypásztorral legeltetett, vitamininjekciókkal táplált, esőtől, hótól óvott fajtajuhok tenyésztőjére. Az állattenyésztésben is ipari tömegtermelői módszereket meghonosítani kívánó, modernnek nevezett mezőgazdaság fajtajuhai el sem viselnék a szabadon legeltetés birkát és embert próbáló napi fáradságát.
Ehhez igazi, ellenálló juhokra van szükség, de ellenálló emberekre is, akiknek ma már nemcsak a szokásos kihívásokkal, az időjárási viszontagságokkal és a birkakórokkal kell megküzdeniük, hanem a közeg ellenkezésével is. Az emberek egyre értetlenebbek ez iránt a becsületes foglalkozás iránt – van, aki rosszallással nézi az utcán végighaladó nyájat –, de az állam sem kedvez neki, amely rendeletekkel támaszt akadályokat a legeltetés elé, s ezzel együtt a juhászok megélhetése elé is. A hegyesi embert azonban nem könnyű fából faragták, az itteni juhászokat biztosan nem, ellenáll ez az emberfajta a modern kihívásoknak is! Kishegyesen a falu 240 évvel ezelőtti újratelepítése óta töretlen hagyomány a juhászkodás, ha jól számolom, ma is legalább öt nyájtartója van a településnek, akik nemcsak a falut, hanem a környéket is ellátják bárányhússal. Közülük a legfiatalabbat, a középkorú Kancsár Kázmért kérdezem, akinek a szerénynek mondható, negyven nőstényt számláló nyája nem a legnagyobb a faluban, mégis sok tekintetben mintaadó ez az állomány.
– Tavaly munka nélkül maradtam, mert tönkrement a lovćenaci Njegoš mezőgazdasági birtok, ahol szintén birkákat őriztem. Azóta az itthoni állomány őrzése a fő foglalkozásom.
Gyorsan kiderül, hogy nem puszta kényszerűségről van szó.
– Kisiskolás korom óta szerettem a bárányokat, minden évben legalább két-három dudlis bárányt tartottunk otthon. Berukkolás előtt márt tíz darabra szaporítottam a kis állományom, de ekkor el kellett adni. Visszatérve rögön vettem öt darabot, s a kis nyáj a kilencvenes években harminc körülire növekedett. Amikor tavaly a bírósági keresetet jóváhagyva visszamenőleg megkaptuk az egy éve elmaradt fizetésünket, akkor én ezen az összegen birkákat vásároltam, így sikerült összehozni a jelenlegi negyvenet számláló állományt.
A későbbiekben hangzott el, de ide kívánkozik ez a gondolat is.
– Ha valaki szereti a birkát, az szereti őrizni is. Minden szakmát szeretni kell, mert csak akkor tudod szívvel csinálni. Különben pályát tévesztettem, mezőgépészetet végeztem, de állatorvosira kellett volna mennem.
A kampós botjáról faggatom. Csodálkozva néz rám, valószínűleg furcsállja a kérdést.
– Ez a juhásznál nélkülözhetetlen szerszám, én magam készítettem.
Ugyanilyen elengedhetetlen velejárója, mondhatni élő szerszáma a magyar juhásznak a terelőkutya is. Úgy nézem keverék pumi lehet. Furcsa kutyanévre hallgat.
– Pákó?
– Fekete Pákó! Nem tudod kicsoda?
Nagy nehezen beugrik a híres-hírhedt botrányhős képe a magyar médiából. Azt azonban jól látom, hogy ennek a Pákónak eszében sincs viccelődni. Serényen körülnyargalja a birkákat, kerít ahogy annak rendje és módja, s nem csahol ostoba eb módjára, csak mordul és vakkant, azt is csak akkor, ha nyomatékosítania kell a tekintélyét a birkák között. Nem mar, hanem csak belecsíp a rakoncátlankodó, nyájtól elszakadó jószágba. Közben a juhász is elindul az akol felé. Látszik, tökéletes az összhang a juhok és az ember között, mintha kitalálták volna a gondolatát, a birkák utánairamodnak. Az igazi juhász ismeri a jószágjait, százból is kiválasztaná őket. Biztos vagyok, hogy ez Kancsár Kázmérnál is így van, de azért rákérdezek.
– Úgy ismerem őket, mint az utcán az embereket!
Az emberek azonban, különösen a fiatalabb nemzedék, egyre kevésbé ismerik a birkákat és azt a hasznot, amit a földnek jelentenek. Kázmér visszafogottan, minden neheztelés nélkül beszél arról, hogy márpedig a tarlón való legeltetés a gazdának kétszeres haszonnal jár: a végigvonuló birkák gyomtalanítják a földet, s részben még meg is trágyázzák azt. Amikor a pásztortáska kel, akkor még a lucernán is segíthet, ha végigengedik a herével bevetett parcellán őket. A birka ugyanis okos és a hasára kényes állat, ilyenkor csak a pásztortáskát fogyasztja. A juhász ezt jól tudja, az idősebb nemzedék tagjai is többnyire tisztában vannak vele. Ők még emlékeznek azokra az időkre, amikor kint legelt a jószág a földeken. Mind többen vannak azonban olyanok, akik már csak a problémát látják ebben.
– A gépesítés egyre elterjedtebb, mind kevesebb munkáskézre van szükség. Nem mehetsz el még kapálni sem, mert nem igényli senki. Mindenki permetez, kapáltatni nem akar senki – jegyzi meg, amikor a munkakeresésre terelődik a szó.
– A legeltetésnél ez nem jelent problémát?
– Ez a legfőbb gondom. Március közepétől június második feléig nem lehet kihajtani a birkákat. S utána augusztusban sem, amikor a vadcirok ellen permeteznek a földeken.
– A gyerekdal is azt mondja „A juhásznak jól megy dolga, / fújja furulyáját, / terelgeti nyáját...” Mi köze van ennek az általános meggyőződésnek a valósághoz?
– A kívülálló úgy gondolja, jó a juhásznak, keres egy hűvöst a fa alatt, elveti magát, s nézi a nyájat. Én nem tudnék így legeltetni. Állandóan követem a birkákat, hogy lássam, mit esznek. Vigyázni kell, vannak mérgező növények, s olyanok is, melyek csak az év bizonyos szakában veszélyesek. Legeltetés közben mindig akad tennivaló. A tüsköt kiveszed, ha valamelyik állat belelépett, s ha látod, hogy a bárány nem szopja csak az egyik felét, akkor azt rögtön kifejed. Azonnal kell cselekedni. Ma nem fejem ki, holnap már tőgyulladás miatt kell kezelni a jószágot! Bérlegeltetést nem vállalok, el is pusztulhat nálam a birka, de a legnagyobb veszély, hogy az idegen állattal jön a betegség is. Az enyémek egészségügyileg rendben tartottak, ezt bárki tanúsíthatja! Az idén április elsején jelentek meg a kullancsok, az enyémek április másodikán már megkapták a kullancs elleni szert.
A korral is haladni kell. Kázmér a villanypásztoros legeltetés lehetőségét is fontolgatja.
– Az elképzeléseim megvannak. Legalább egy hektár föld kellene hozzá valahol a falu közelében, amit villanypásztorral körülkerítenék. Az anyagiak egyelőre nem engedik meg.
A pénz most másra kell. Nőnek a gyerekek, Franciska tizenhárom, Klementina tízéves. A nagyobbik lány két év múlva középiskolába, vidékre megy, addigra be kell fejezni az épülő házat, amire egy hónappal ezelőtt került rá az új tető. A munkahely elvesztése óta abból kényszerülnek megélni, ami valamikor a kiegészítő jövedelmet képezte. Kázmér szerint a báránynak ma nincs igazán jó ára, malaccal kifizetődőbb foglalkozni. Az anyadisznó egy év alatt húszat is fialhat, a birka csak egyet-kettőt ellik.
Közben ránézünk a birkákra, amelyek, ha jól látom, nagy étvággyal közönséges búzaszalmát esznek. Ezt igencsak furcsállom.
– A birkák este kiszedik a kicsépeletlenül maradt szemeket, s reggel, amikor kihajtok, a feleségem, Franciska, bealjaz alájuk ezzel a szalmával.
Hasznos és ésszerű. A mai rohamosan változó világban azonban még a talpraesettség sem lehet biztosíték a fennmaradásra.
– Amíg én leszek, addig birkám is lesz, csak az a kérdés mennyi! – mondja erre a legfiatalabb hegyesi juhász.
Bemegyünk a házba, amit bérelnek, amíg az új el nem készül.
– Ha tudtam volna, hogy jössz, akkor a fényképezéshez birkás hátteret raktam volna a falra! Van egy nagy faliképem, melyen az Úr Jézus legelteti a nyájat. Az új házban szeretnék kialakítani egy szobát, ami tele lesz juhászatra utaló képekkel és emlékekkel. Egy igazi birkás szoba lesz!
