2024. szeptember 30., hétfő

Csevegés a kertben

– Katinka, mondd, milyen napra is ébredtünk ma? – szólított meg az utcán a szomszéd. – Majd hamarosan jövök hozzátok, mert meg szeretném kóstolni azt az isteni Luca-pogácsát. Tudod, hogy tavaly is ott jártam nálatok. Két pénzérmét is találtam a szép, pirosra kisütött pogácsákban. Mái napig is itt lapulnak a zsebem alján. Szerencsepénzként őrzöm őket.

– Jaj, de mókás ember maga, szomszéd! Aztán mondja, volt szerencséje pénz szempontjából az elmúlt esztendőben? Vagy hiába tartogatta, vigyázgatta a „Luca-pénzt”?!

– Hogy is mondjam – gondolkodott el a kérdésemen a szomszéd – azt hiszem, ha nincs a zsebemben még kevesebb pénzem lenne.

Ezen aztán jót mosolyogtunk, majd hazasiettem, hogy bedagasszam a pogácsákat. Ha jól emlékszem, tavaly krumplis pogácsával kedveskedtem, az idén pedig tejfölös tepertős pogácsát sütök.

– Sietnem kell – mondogattam magamnak. – Már itt is van a szomszéd, kopogtat.

A kezem még tésztás volt, nem is tudtam ajtót nyitni. A férjem rögtön kinézett, vajon a szomszéd jöhet?! Egy illedelmes falubeli fiatalember lépett be hozzánk. Ismerősnek tűnt. Tisztelettudóan köszönt, aztán a magyar választói névjegyzékre való feliratkozásra kért föl bennünket.

– Büszkén vállaljuk! Tudjátok, hogy szokták mondani: „Harcolj mindig, ha a cél nemes.” Most erről van szó. Összefogásról és kiállásról.

Aztán elővettük személyazonossági igazolványainkat, és aláírtunk. Ez magától értetődött. Majd Béla fiunkat is megkértük, írja alá. Ameddig nyúlánk alkatát néztem, ahogyan a papír fölé hajol, eszembe jutott, hogy talán még egyéves sem volt, amikor a háború kitört Baranyában. Úgy láttuk jónak, ha elhagyjuk a szülőföldet. Jobb életet szerettünk volna biztosítani számára. Ekkortájt Kanadában, Németországban, vagy talán Magyarországon szerettünk volna letelepedni. Messze a fegyverropogástól, a menekültáradattól. Ekkortájt leveleztünk egy németországi sváb családdal, akik a második világháború után települtek ki. Ők sugallták, hogy az apai örökséget, a szülőföldet ne hagyjuk ott senkinek sem. Elveszítünk mindent, ha elfutunk. Arra kért bennünket, hogy gondoljuk át még egyszer a dolgot. Három hét után hazajöttünk. Sorsközösségben átéltük a háborús éveket, a megaláztatásokat, a nincstelenséget, azt, hogy másodrangú állampolári sors járt ki nekünk, de büszkén és boldogan megértük azt a napot is, amikor a nemrég még háborúban álló ország békét hirdet, elindul egy úton, mely Európa felé vezet. Meghozzák a Nemzeti Tanácsokról szóló törvényt, most pedig rajtunk állampolgárokon múlik, hogy aláírásunkkal bizonyítsuk, hogy vagyunk még és maradunk itt magyarnak a szülőföldön. Merjük vállalni saját magunkat. A mai naptól kezdve egy olyan közösség részeivé válunk, mely szervezetten tud, harcolni az iskolákért, a kultúránkért, a nyelvhasználatért, a gazdasági felemelkedésért. Régen álmatlan éjszakákon arról ábrándoztam, mi lesz majd, ha… Talán most fog eljönni ez az idő. Ha tudunk jogainkkal élni, ha nem a széthúzás, hanem inkább az összefogás jellemzi közösségünket. Akkor megtörténhet, hogy a környező országokban élő magyarok újjal mutogatnak majd ránk. Mondván:

– Nekik sikerült.

Most így negyvenen túl már tudom, hogy szülőföldem szegényebb lenne nélkülem. Gyermekeim idegen nyelven tanulnának valahol messze, a családban még bizonyára magyarul beszélnénk, de két ifjú családalapító egyén nélkül maradt volna az a szülőföld, mely kinevelt, táplált bennünket nemzedékeken át. Itt, ahol a szomszédok már messziről köszönnek egymásnak, de az idegenek is, mert anyanyelvünk által mi mindannyian rokonok vagyunk. Itt fogjunk testvérként egymással kezet. A szülőföldhöz köt bennünket nyelvünk, vérmérsékletünk, nevünk.

Alig kísértük ki a fiatalembert, már is megérkezett a szomszéd. Most már jókedvvel és baráti szeretetben ünnepeltük Luca napját. Nekem sem kellett több, hisz ezen a napon nem illik dolgozni, ezért pihenéssel, barátkozással töltöttük a nap hátralevő részét. A gyerekek elültették a Luca-búzát. Én pedig töredelmesen bevallom, hogy már egy hete nő, mert tapasztaltam, hogy csak így tudok kinevelni szép zöld és sűrű búzát a fenyő alá karácsonyig.

Baráti üdvözlettel

Kertész Katinka