Az utóbbi években a Marvel Studios a nézőknek és a kritikusoknak is csalódást okozó filmeket készített. A Végjáték és a Pókember: Nincs hazaút lezárt egy korszakot, legnagyobb hőseit nyugdíjaztatta, leváltotta egy új, fiatalabb hősre. A változást nehezen tudták elviselni azok, akik a legszebb filmes élményükként tekintettek a 2010 körül megjelent képregény-adaptációkra. De nem csak erről volt és van szó. A Marvel, de főleg az anyavállalat, a Disney görcsösen próbál lépést tartani korunk társadalmi elvárásaival, egyszóval elkezdett politikailag korrekt (PC) filmeket gyártani. Úgy tűnik azonban, hogy a cégnek nincs kellő tapasztalata ahhoz, hogy legyőzze ezt az akadályt. Mindent megtesz, de az erőltetettség visszaköszön a vásznon, és az igyekvés a minőség kárára megy, hiszen az alkotók kevesebbet foglalkoznak a hitelességgél és a kidolgozottsággal. Ezért egy ideig úgy tűnt, már nem fognak sikeres Marvel-mozifilmek születni, de a rajongók nagy örömére megjelent a harmadik Deadpool-film, amelyet ezúttal Shawn Lewy (Éjszaka a múzeumban-filmek) rendezett.
A Deadpool és Rozsomák minőségben nemcsak tartja az előző két rész szintjét, de még túl is szárnyalja azt. Deadpoolban (Ryan Reynolds) és a hozzá csatlakozó Rozsomákban (Hugh Jackman) mindössze annyi komolyság van, amennyi a cselekmény előremeneteléhez szükséges, de gyakran még a komoly helyzetek is vicc tárgyát képezik. Deadpool humora leginkább a brit humorista, Ricky Gervais stílusához hasonlít, melynek lényege a tabudöntögetés. Ez a fajta humor nem új keletű, de tény, hogy az igazságtalanságra roppant érzékennyé vált társadalom hatására egyre több hasonló, esetleg fekete humorú alkotás születik. A Deadpool és Rozsomák tehát nem próbál meg komoly maradni, nem próbál megfelelni az igényeknek, éppen ez az oka a sikerének.
A fekete humor mellett tanúi lehetünk egy érdekes jelenségnek is, mégpedig a negyedik fal áttörésének. A szereplők nem rekesztik ki a közönséget, tudatában vannak a jelenlétének, sőt többször neki címeznek egy-egy mondatot. Bár ezt a színházi technikát messze nem a Marvel hozta be a filmek világába, mégis, manapság jórészt a Deadpool-moziknak köszönhetően terjedt el újra ez az önreflexív kifejezési forma. Fültanúi lehetünk, ahogyan Deadpool a Disney-n szórakozik, vagy éppen utalásokat tesz színész társai korábbi munkásságára. Bár az előző Deadpool-filmek is bővelkedtek efféle kitekintésekben, a harmadik epizód esetében sokkal nagyobb figyelmet kapott a jelenség a közönség részéről. Jó hallani például, ahogy Deadpool reagál a Disney már említett megfelelési kényszerére, mellyel önként adózik a világnak, és bár ebbe mi nem látunk bele, azt legalábbis el tudjuk képzelni, hogy a művészi szabadság hányszor sérült meg miatta. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk meg ezeket a kikacsintásokat, meg kell állapítanunk, hogy létezik még alkotói szabadság, sőt, ebben az esetben hatalmas szerepe volt a film sikerében.
A film másik főszereplője, az X-men-filmek Rozsomákja kidolgozott karakter, mint a Bosszúállók hősei, vagy bárki más az egymással összefüggő filmekből (a Marvel-univerzum részei). Rozsomák teljes ellentéte Deadpoolnak. A két karakter egyesítése nem a filmstúdió ötlete volt, a képregényben is ez történik, de természetesen a vásznon sokkal nehezebb két külön világot egyetlen filmbe tömöríteni. Szerencsére Reynolds és Jackman között működik a kémia, és utóbbi nem félt lazán viselkedni a filmben, holott színészi munkássága főként a mély, nehezebben emészthető alkotásokról ismert.
A Marvel legújabb Deadpool-filmje egyszerre hozott izgalmas újdonságot, felüdülést és nosztalgiát a nézők elé. Olyan karakterek köszönnek vissza (vagy esik szó róluk), melyek már-már feledésbe merültek. Így kerül a filmbe Penge (Wesley Snipes), Chris Evans mint Johnny Storm (A fantasztikus négyes), Elektra (Jennifer Garner) és még néhány olyan szereplő, akik nem tagjai a Marvel filmes univerzumának. Egyfajta tiszteletkör volt a színészek vendégszerepe, mellyel nagy részük végleg levette magáról a régi hősköpenyét.
Nyitókép: Marvel Studio
