Vajon mit hoz az ország mezőgazdaságának a stabilizációs és a társulási szerződés egyoldalú alkalmazása, teszik fel a kérdést az utóbbi időben mind gyakrabban a termelők. Egyetlen szóval válaszolhatunk, bizonytalanságot. Vonatkozik ez a parasztokra is és magára a tárgyalófélre, azaz az államra is.
Senki sem tudja, hogy mi is vár rájuk miután a szerződést egyoldalúan elkezdik majd alkalmazni. Az biztos, hogy sürgetnek bennünket, hogy a kereskedelmi egyezmény mielőbb megvalósuljon a gyakorlatban. Vannak olyan nézetek, mely szerint ez valóban sürgős lenne, de a mérsékeltebb politikusok azt mondják, hogy hej ráérünk arra még, késleltetni kell a szerződés gyakorlati alkalmazását, mert a mi mezőgazdaságunk erre nincs felkészülve. Ez biztos, hogy igaz, s nyomban felvetődik a kérdés, hogy ki a felelős azért, hogy mi, ami a mezőgazdaság illeti, felkészületlenül várjuk az európai uniós csatlakozást. A termelők szerint az államnak volt elég ideje arra, hogy megszervezze az előkészületi periódust, s minden feltételt megteremtsen ahhoz, hogy könnyen, fájdalommentesen lehessen alkalmazni a társulási szerződés feltételeit. Azt kifogásolják még a parasztok, hogy őket eddig senki sem kérdezte, nem hívták meg konzultációra, nem tudakolták, hogy nekik valójában mi lenne a jó. Ilyen körülmények között, ha megszüntetik vagy jócskán megnyirbálják a behozatali mezőgazdasági termékekre vonatkozó vámot, az katasztrofális következményekkel jár majd a termelőkre nézve.
Nézzük miért?
A hazai mezőgazdaság felkészületlen, elsősorban azért, mert elavult, nem áll a termelők rendelkezésére megfelelő felszerelés, mechanizáció, egyszerűen meglehetősen alacsony fokon van a mezőgazdasági termelés. Azért van ez így, mert az állam nem karolta fel eddig kellőképpen a termelőket. Így tehát a hozamok gyengék, az adalékanyagok drágák, az árak nincsenek összehangolva a megtermelt javak és az eladási értékek tekintetében, a parcellák felaprózottak, a kölcsönfeltételek kedvezőtlenek, nincs megfelelő számú siló és más olyan tárolóhely, ahol a betakarított termést raktározni tudnák a termelők. Egyszerűen kedvezőtlenek a feltételek, s ennek tetejébe most még azt várják el a hazai termelőtől, hogy uniós társaival konkurens legyen. Egyszerűen lehetetlen, hiszen az Európai Unióhoz tartozó mezőgazdasági dolgozók nagy-nagy lépéselőnyt élveznek.
A hazai parasztok nem kaptak eddig az államtól kellő szubvenciót sem. A hektáronként fizetett 120 eurós támogatás sokkal kevesebb, mint amennyit az Európai Unióban a sorstársaiknak fizetnek. Ilyen körülmények között nem lehet versenyképesé válni és felzárkózni az európai mezőgazdasági termelés színvonalához.
Egy szónak is száz a vége: mindenképpen meg kell találni a módot arra, hogy a hazai mezőgazdasági piac egyre nyitottabbá váljon, de ezt nem szabad úgy megoldani, hogy minden terhet a termelőkre hárítanak. Talán várni kellene még néhány évet azzal, hogy szabad beáramlást adjanak a mezőgazdasági termékeknek az európai piacról és lassan, fokozatosan tudnának alkalmazkodni a körülményekhez. Mindenesetre arra is tekintettel kellene lenni, hogy a hazai termelőknek legyen módjuk a terméküket külföldre szállítani, tehát nemcsak a beáramló termékek előtt kell szelídíteni a vámot, hanem az exportra szánt termékek előtt is meg kell nyitni a kaput. Legyen az búza, kukorica vagy akármilyen más mezőgazdasági termék.
