– Mi újság, mondtak már valami biztatót?
– Á, dehogy, már megint jó időt jósolnak. Nekünk pedig mindennap rosszabbul megy. Azt mondja a miniszter, hogy a gazdasági válság bennünket nem ér el. De hogy lehet olyan biztos ebben?!
– Férjemuram, te úgy érzed, hogy ez bennünket nem is érint? Bizonyára ezért nem vásárolják a tőzsdén a kukoricát, búzát. Azt mondta, hogy egy kilót sem adtak el ma. Mi ez? A napnál is világosabb, hogy ideért a válság. Amerikából indult, mint a krumplibogár, de ma már az egész világ ismeri. Ki sem lehet irtani. Magyarországon, Győr környékén még szobrot is állítottak neki. Olyan undorító, de ezzel ország világ előtt megmutatták, hogy a kolorádóbogár először azon a környéken lépte át az országhatárt. Gondolod, hogy a világválság nem jut el hozzánk? Annak nem fog kelleni sem biometrikus útlevél, sem vízum. Hipp-hopp már itt is van, le sem tudjuk majd rázni. Vagy a miniszter is tudja, hogy nálunk már eddig is akkora volt a válság, hogy egy kis visszaesést észre sem veszünk.
– No, ne bosszankodj, a kenyerünket majd kisütjük, mint a hiperinflációs időkben, akkor sem mentünk tönkre, mert nemcsak nekünk volt kevés a kevés, hanem másnak is. Akkor mindenki egyformán szegény volt. Emlékszel, mikor a szövetkezet kifizette a búzát, zsákban hoztuk haza a pénzt. Végül már nem is bosszankodtunk, vígan mentünk tönkre. Azután jött egy ügyes Avram apó és hozta a dinárját. Annak tudtunk igazából örülni, hogy az ötven dinárt egész hónapra be lehetett osztani. Nagy pénz volt. Mi ez az ötven dinár ma. Tönkrement. Majd a világválság is eltart egy ideig, de bizonyára abban a nagy Amerikában akad egy okos ember, aki mindezt megoldja – mondta a férjem.
– Szóval ne sokat búslakodjak? Vígan is tönkre lehet menni, nem modom, ez jó taktika. „Tiszteld apádat és anyádat, légy vidám, mosolyogj, nevess sokat, hogy hosszú életű lehess a Földön!” Ha már itt tarunk, tudod-e, mit tesznek az angyalok, amikor a tévé bemondja az időjárást? Elrendelik az esőt, ha jó időt jósolnak, és fordítva. Mindezt az emberek szórakoztatására teszik. Meg szeretnék mutatni először is, hogy a tévé nem mindenható, meg hát az egyhangúságon is enyhítenek ezzel. Elgondolkodtál már azonhogy, milyen sivár életet élnénk, ha minden jól menne. Megunnánk egymást, a nagy jólétben elfeledkeznénk sok olyan emberi tulajdonságról, melyek izgalmassá teszik az életünket. Az a jó, ha mozog körülöttünk a levegő, serénykedünk. Világválság ide, világválság oda, mindig van mit várni, csak tennünk kell a dolgunkat.
Hirtelen eszembe jutott egy karikatúra, melyet a minap láttam az egyik újságban. Valószínűleg a takarékossági világnap alkalmából jelent meg. Ketten állnak sorba egy bank előtt, hogy picinyke perselyüket kiürítsék. Az első a paraszt az agyagmalackájával, a másik a malac az agyagemberkével a kezében. Mái napig sem tudtam megfejteni, mit szeretett volna jelképezni ez a rajz. Ha tudják, írják meg.
Így bolondoztunk a férjemmel, mert én már régóta nagyon fontosnak tartom a jókedvet. A magunk kárán való jóízű nevetés gyógyító hatását gyakorolom.
– Tudod, ki jutott eszembe? – szólt a férjem. – Az öreg sógor. Emlékszel, arról volt híres, hogy iszonyúan fukarkodott, de harsányakat tudott nevetni egy egész hosszú életen át. Nem is tudom, hány éves korában kacagta ki magát az életből, és azt sem tudom, hogy igaz-e vagy sem, de állítólag 92 éves volt, amikor még kismotorral ment ki a kiserdőbe pajzánkodni. Hiszem, hogy azon is nevetett, ha nem sikerült neki.
