Vajdaságban szaporodnak a tájházak, a néprajzi gyűjtemények, felvillantva a feledésbe merülő paraszti életmód egy-egy darabkáját, mintegy tisztelgésként a múlt, az ősök emléke előtt. Bár a róna embere a mezőgazdaságnak köszönheti fölemelkedését, Vajdaságban, Kölpényben (Kulpin) alig tíz évvel ezelőtt nyílt meg a mezőgazdasági múzeum. Telecskán vidékünkön, de talán még az országhatárokon túl is egyedülálló gyűjtemény, pontosabban múzeum mutat be a településsel egyidős foglalkozást, a dohánytermesztést és feldolgozást – a Dohánymúzeum. Ugyanis 1883-ban Pusztakulán telepedett meg tizenhét szegedi eredetű bánáti falu többre, jobbra vágyó, dohánykertészettel foglalkozó szegény zsellérlakossága, s Telecska a dohánytermesztés egyik fontos vajdasági központja mind a mai napig. Kovács Istvánnak, a Dohánymúzeum megálmodójának és tulajdonosának ősei is az első telepesekkel érkeztek, ezt még az 1887. évi Telekváltsági szerződés is alátámasztja, s mi sem természetesebb, mint hogy apáról fiúra hagyományozódott a dohánytermesztés tudománya, mert tudomány ez a javából, akárcsak a mezőgazdaság bármely ágazatának eredményes gyakorlása. Irénke asszony is a dohánytőkék között töltötte szinte egész életét, és nem titkolt elégedettséggel mondja:
– 1962-ben magunkfajta szegény emberekként mindössze fél holdon termesztettünk dohányt, de volt olyan év is, amikor 4 hold termése illatozott a pajtákban. A dohánynak köszönhetjük, hogy földet vásárolhattunk, hogy gépesítettük a gazdaságot, hogy házat építhettünk, egyszóval, hogy emberi módon élhetünk. Eljárt fölöttünk az idő, abbahagytuk a termelést, most már csak az emlékeit melengetjük, mert összegyűjtöttük, megőriztük a dohánytermesztés és házi földolgozás minden eszközét.
– Nagy becsben volt valamikor a dohány, nem csoda, hogy fináncok felügyelték a termelés és leszállítás folyamatát, mégsem került minden dohánylevél a dohánybíró elé…
– Dugidohánynak neveztük, amit nem adtunk át, kétszeres, háromszoros árat kaptunk érte, persze vágott dohányként. A dohányvágás rendszerint télidőben történt, olyan vékonyra vágtuk a csomóban álló dohánylevelet, mint a levestészta, majd pedig öntöttvas üstben pörköltük, de úgy, hogy közben nem kevergettük, csak forgattuk. Az a jó vágott dohány, amelyik szinte végtelen gombolyagra hasonlít, egyetlen szálban lehet kiemelni az üstből. Még a kilencvenes évek válsága idején is vágtunk dohányt, lényegesen olcsóbb volt, mint a cigaretta – feledkezik bele a mesébe Kovács Irénke, mígnem a múzeumalapításra terelődik a szó, amiben már István gazda a jártasabb, mint ahogyan ő kalauzolja legszívesebben a látogatókat is.
– Mindig úgy tartottuk, hogy a dohánytermesztésből tisztességes munkával meg lehet élni, nem is csalódtunk benne, s a dohány előtti tisztelgésként alapítottuk ezt a kis múzeumot is, melynek egyik legrégebbi értéke a 300 évesre becsült, fagyökérből készült lukfúró, a másik pedig egy 150 évesre becsült dohánylevélcsomó, amit őseink hoztak magukkal Bánátból.
– A termelés patinás eszközei sorakoznak egymás mellett, a be nem avatott aligha ismeri valamennyit…
– A jól előkészített földön cirkalommal húztuk ki a sorokat, ezeken történt a lukalás, majd a locsolóval való beöntözés. Vannak speciális kannáink. Dohánymadzagok, kötelek, dohányfűző tűk, pörkölő üst, dohányvágó készülék is látható a gyűjteményben. Ezt a nikkelezett dohánymérleget meg a fináncok használták, amikor először a tőkéket számolták össze, és letépve 5-6 még zöld dohánylevelet megmértek, majd a már pajtában száradó levelekkel ezt megismételték. A tőkék száma alapján nagyon pontosan kiszámították, mennyi dohánya termett a gazdának. Ilyen dohánytáblára, amit az ültetvényen kellett elhelyeznünk, fölírták, mennyi dohánytőkét számoltak össze, amit persze tudtunk és jelenlétünk nélkül tettek. Nem volt könnyű eldugni néhány kilogrammnyi levelet. Hogy mit keres a gyűjteményben ez a több mint 120 éves ugyancsak szujos eperfatuskó meg kisbalta a dohányszárral együtt? Az utolsó szedés után kivágták a tőkéket, megszárították a szinte karvastagságú szárat, s vagy fűtöttek vele, vagy pedig fölaprították és a rakott sparheltben tüzeltek vele.
– Végigkísérhetjük a cigaretta történetét, fejlődését is…
– A bagótól, amit rágtak, a kubai és a magam készítette szivarig, sőt a porrá zúzott dohányszárból készülő tubákig minden formája látható a füstölnivalónak. Szép dóznigyűjteményünk is van, de az igazi dohányosok, főleg a pásztorok, nem ilyen fémdobozkában tartották a dohányt, hanem kostökacskóban, abban nem szárad ki. Ezekben az üvegecskékben pedig dohánykölni meg dohánylevélfőzetből készült barnító van. Az akkori lányok, menyecskék csak bekenték az arcukat ezzel a kenceficével, s olyan barnák lettek, mintha a szoláriumból léptek volna ki!
– Kovács István és Irénke asszony élete összeforrt a dohánytermesztéssel, de még valamivel: a régi paraszti gazdálkodás tiszteletével. Szépen rendezett kiállításon mutatják be a szerszámokat és gépeket, hamarosan pedig kovácsmúzeum is kerekedik e feledésbe merült mesterség eszközeiből.
– Jómagam még lovakkal is szántottam-vetettem, s bár a hetvenes évektől gépesítettük a gazdaságot, minden régi munkaeszközt megőriztem, kezdve a répaszedő villától és kiskaszától a falverő bunkóig, a fa- és vasgerendelyes ekétől a vetőgépig és mángorlóig, vagyis a fatörzsből készült hengerig, s valamennyi használható állapotban van. A kovácsszerszámok egy részét örököltem, más részét vásároltam, úgyhogy egy korabeli kovácsműhelybe is meginvitálhatom e régi mesterség iránt érdeklődőket. Szorosan együttműködünk a zombori Idegenforgalmi Szövetséggel, biztatásukra rendezgetjük a gyűjteményt, pályázati pénzből rekonstruáljuk a kovácsműhelyt, s az épületben a Dohánymúzeum is helyet kap. S van még egy tervünk: valamikor sertéstenyésztéssel is foglalkoztunk, de már hosszú évek óta üresen állnak a hizlaldák, s azt latolgatjuk, hogy őshonos állatokat szerzünk be, pl. mangalicát, racka birkát, parlagi baromfit, így egy helyen elevenítjük fel a valamikori falusi élet darabkáját. Van mivel dicsekednünk, ne vegyük semmibe a múltunkat. Annyit beszélünk a falu újjáélesztéséről, a falusi turizmusról, bízom benne, hogy Telecskát nemcsak dohánytermesztőiről emlegetik majd, hanem arról is, hogy itt, ha csak rövid időre is, de kalandozni lehet a múltban…
Kovács István: – Sokat segítettek valamikor ezek az eszközök, meg kell őket becsülni
Részlet a Dohánymúzeumból
