Miért is kelek fel minden reggel? Minek tudok örülni? Mi az, ami elszomorít? Hogyan költöm a pénzemet? Milyen az időbeosztásom? Miként táplálkozom? Odafigyelek-e a férjemre, gyermekeimre? Jó feleség, édesanya vagyok-e? Úgy hiszem számomra ez az év csodálatos volt. A leckék, melyekről azt hittem, hogy már megtanultam őket – visszatértek, hogy jobban, alaposabban tanulmányozzam át őket. A kérdések is ismétlődtek. Merre tartok? Ki is vagyok én? Mi az én igazi szerepem? Ilyenkor Einstein jut eszembe. Valahogy így fejezte ki magát: Az álom, a képzelőerő a legfontosabb, mert Isten akaratával minden lehetséges. Teljesen igaza van, mert miután egymásba fűztem mindazt, ami számomra érték, amibe odaadó munkával teljes énemet beleadtam, nagyon gyorsan kiderül, hogy milliomos vagyok. Megtanultam, megosztottam másokkal, és közben élveztem mindazt, amit mások munkának neveznek. Miféle milliomos? – kérdeznék most sokan. Lélekben gazdag. Közben tudatában vagyok, hogy mindennek van jó és rossz oldala. Fény sincs sötétség nélkül, új kezdet sem lehet, anélkül, hogy valami véget ne érne. Vannak emberek, akiknek semmi sem elég, mindig többet és többet szeretnének. Ez az adventi időszak abban is segít, hogy elgondolkodjunk, miből mennyire van szükségünk. Hogy a kevéssel is megelégedjünk, azt is tudjuk becsülni. Ha az élet ajándékként ennél többet kínál, az jól jön, de nem követelőzhetünk. Sokan mondják, hogy ne legyek ilyen szigorú, fegyelmezett önmagammal szemben. Ebből azonban nem engedhetek, hisz nagyapám arra tanított, hogy az életet csak becsületesen érdemes leélni. A szerénységet erénynek tartotta. Úgy érzem, egy középkorú ember nem teheti meg azt, hogy letér arról az útról, melyet az elődök jelöltek ki a számára. Az ifjúság sokszor arrogáns tud lenni, mert bizonyos időszaknak el kell múlnia, míg a fiatal át tudja érezni a felemelkedés és a hanyatlás időszakát ahhoz, hogy értékelni tudja a kinyújtott kezet. Hálával kapaszkodjon bele. Megtapasztaltam azt, hogy sosem tudni, milyen jó dolog bontakozhat ki abból, ami első tekintetre haszontalanságnak, rossz megoldásnak tűnik. Rájöttem, milyen sok erőre és türelemre van szükség, hogy megváltoztassam azt, amit meg tudok változtatni. Rengeteg türelem kell ahhoz, hogy elfogadjam azt, amit nem tudok megváltoztatni, és bölcsességre van szükségem, hogy meg tudjam különböztetni e két dolgot.
Az emberi életpálya közepén felismerem, hogy gondjaimra, sokszor önmagamban kell keresnem a gyógyírt. A megoldást ugyanis magammal hordozom. Csak az a kérdés, mikor tudom ezeket a dolgokat felismerni. A felismerés hozza a betegnek az orvost, a tanulni vágyóknak a tanárt, a munkát, mely több mint egy hivatás, a szeretetet, a családot, az otthont, melyet megérdemeltünk. Ezért az adventi időszakot használjuk ki arra, hogy megálmodjuk az életet, olyannak amilyennek szeretnénk. Tegyük fel magunknak nap mint nap a kérdést: Mi az ami mozgásba hoz bennünket?
Ha az ünnepi ajándékozásra gondolunk, mindig az lebegjen előttünk, hogy azt adjunk másoknak is, amit magunknak a legjobban szeretnénk. Mert az igaz szívvel adott ajándék előbb-utóbb visszatér. Általában nem attól kapjuk vissza akinek adtunk, de ez a szép benne. Ha barátokat vagy családtagokat szeretnénk megajándékozni, mindig az egyénre gondoljunk, akinek szántuk, mert ha megkapja, tudni fogja, hogy mennyire ismerjük. Ebben rejlik az ajándékozás öröme.
