– Anya, az idén én is csatlakozom a többi gyerekhez, és kántálni megyek. Ne is tiltakozzatok, mert ezt én már megbeszéltem – szólt Jánoska a karácsonyesti készülődéskor.
– Ez igen, nagyfiú vagy, de vajon tudsz-e vigyázni magadra?! – kérdeztem tőle picit aggódva.
– Ne izgulj, sokan leszünk egy csoportban, tudom azt is, hogy vigyáznom kell a petárdáktól, a harapós kutyáktól, a cukrot kínálgató ismeretlen bácsiktól, de talán ettől az utóbbitól ez alkalommal eltekinthetek, mert ugyebár a kántálóknak, betlehemezőknek a tarsolyába szoktak rakni szaloncukrot is?!
– Ejnye bejnye, ne huncutkodj. Mond, mi az, aminek egy ilyen kisgyerek ennyire örülhet? Csak a karácsony, vagy valami más is?
– Igen anya, a bizonyítványom. A tanító néni is megmondta, és ihol ni, meg is írta – megkomolyodtam. Most már nem lesz olyan sok gondotok velem. Ez az én ajándékom karácsonyra. Egy kérésem lenne: adj nekem valamilyen hangszert, mert a furulyát nem szeretem, és énekelni akarok. Apu a kolompot ajánlotta, de azt már Béla elvitte az ő előadásához. Mi lesz most velem, mindenkinek lesz hangszere, csak nekem nem!
– Gyere te kis színész, majd anyuka keres neked valamit. Nézd, itt van ez a bögre – s rámutattam a régi, nagyanyai örökségből ránk maradt másfél literes piros és fehér pöttyös bögrére. Jó lesz ez neked ezzel a fakanállal. Te majd így kívülről, vagy belülről kopogtasd, ahogyan a dal megkívánja, jó?
De már igyekeztünk is kifelé, mert az ajtót valakik megnyitották és kórusban beszóltak: „Meghallgatják az Isten igéjét?” „Igen” – válaszoltunk mi is kórusban. Jánoska kapta a nagykabátot, sapkát, szatyrot, no meg a hangszerét, és közéjük állt. Torkukszakadtából, mindenki más-más hangszerkísérettel, rázendítettek: „Mennyből az angyal…” Észrevettem, hogy a kis Erikának is ugyanolyan a hangszere, mint Jánoskának, csak fehér alapon piros pöttyös a bögréje, a fején egy piros kendőcskeszerű sapka volt, úgy nézett ki, mint egy igazi télanyó. Az énekelés után mindenki kapott csokit, almát, narancsot, diót, s nagy megelégedéssel távoztak, még egyszer kellemes ünnepeket kívánva. Jánoska még visszaszólt, hogy vacsorára hazaér. Várjuk meg!
Ekkorra már mindennel elkészültem, s épp alkalmas volt az időpont, hogy gondolataim közé merüljek. A karácsony este egy szikrányi világosság, mely kigyullad a nagy sötétség közepette. Egyszerre filmkockákként peregtek előttem Jánoska születésének körülményei. Nagy bádogmadarak röpködtek a levegőben, amikor kritikus állapotban vitt be a férjem a kórházba. Közölték velünk, hogy a magzat oly piciny, hogy talán meg sem marad. Majd bevezettek egy szobába és megkérdezték, melyik ágyra akarok feküdni. Közben a férjem szavaira gondoltam, csak a fal mellé, az ajtó közelébe, mert ha betörik az ablak, az nagyon veszélyes lehet. Volt is hely, az egész szoba üres volt. Éjféltájt benyitott hozzám a nővérke: „A doktor úr üzeni, hogy talán nincs még minden veszve, mert a piciny szívecske még mindig oly hevesen küzd az életért, csak feküdjek nyugodtan.” Ekkor rádöbbentem, csak az Istenanya segíthet rajtam. Imádkozni kezdem Máriához: „Ha most nekem nem sikerül ez a kisgyermek, Te tudod, soha többé nem lesz alkalmam szülni.” Másnap meg sem moccantam az ágyamon, se nem ittam, se nem ettem, mert nem akartam felkelni, abban reménykedtem, hogy így majd megússzuk mindketten. Az üres ágyakra gazdag családfők hozták feleségeiket, busás pénzeket fizettek az orvosoknak meg gyógyszerekre. Engem mintha elfelejtettek volna. Mondanom sem kell, ezekben a napokban szinte minden édesanya gyermeke nélkül távozott. Számomra másnapra megtörtént a csoda, a reggeli vizsgálatnál az orvos, aki felvett a kórházba, még két kollégáját hívta konzíliumra, mert maga sem hitte el, hogy olyan az eredmény, mintha misem történt volna. A gyermek él, egészséges. Azóta Jánoskát titok övezi. Sokan azt mondják, hogy pap leszel te kicsi. Hihetetlen éberséggel és hozzáértéssel olvassa a képes bibliát. Ez az én karácsonyi történetem, s egyben a családom nagy ajándéka, mely nem évül el, nem használódik el, egy életre szól.
