Rozival a múlt héten Sári barátnőnket látogattuk meg, mert azt hallottuk, hogy nagyon beteg. Ilyenkor jóleshet, ha a barátok ránéznek az emberre. Látogatásunkat nem jeleztük előre, mert szerettük volna meglepni egy jó kis beszélgetős délutánnal, bízva abban, hogy ha még nem gyógyult meg, mi meggyógyítjuk. Abban a hitben, hogy az asszonyok fegyvere a nyelv, amely soha meg nem rozsdásodik. A férjem utánunk is kiáltotta, amikor elindultunk:
– Egy lúd, két asszony, egész vásár. Csak túlzásba ne vigyétek.
Sári megörült a váratlan vendégeknek. Betessékelt bennünket és elmesélte, hogy előbb csak köhögött, majd komolyabbra fordult a dolog. Kórházba került, ahol megállapították, hogy vírusos alapon majdnem tüdőgyulladást kapott. Mivel szívbeteg, fennállt a veszély a szövődményre. Hazaérve folyamatosan betegeskedett, de most már jobban érzi magát.
– Képzeljétek el, még a fejést is a férjem végezte, egyedül. Nem tudom, mikor voltam ilyen beteg utoljára. A szememet alig tudtam kinyitni karácsonykor. Írt karácsonyra az unokahúgom Budapestről, azt írta, hogy a fél város fekszik, mert a járvány őket sem kerülte el. Ez egy kicsit megvigasztalt. Alig tudtam itt magunk körül elvégezni, mert tudjátok a mondást, amilyen a szoba, olyan a gazdasszony. Így nem hagyhattam el magamat, pedig szilveszter napján is kivert a hideg veríték, mire mindent megcsináltam.
– Talpra kell állnod – biztattam –, mert a falusi ház tartópillére az asszony. Ha nincs asszony a háznál, annak az otthonnak hiányzik a lelke.
Rozi közbeszólt:
– Kisdiákok látogattak el hozzánk. A virágkertészeti munkálatokat mutattam meg nekik a tanító néni felkérésére. Magam sem tudom hogyan, de a mese vége az lett, hogy az egyik leányka megkérdezte, hogy nehéz-e a vidéki asszony élete. Elgondolkodtam, majd végül elmondtam, hogy napjainkban nem mondható nehéznek, mert amit régen a falusi asszony el tudott végezni egyedül, arra most több iparág állt rá. A férfiak munkáját pedig a nehézipar által gyártott gépek könnyítették meg.
– Látjátok – mondta Sári – hasonlóképpen ültették belém és családomba az állatok iránti szeretetet. Úgy hiszem a falusi ember melegebb lelkű, szereti az anyaföldet és az állatokat is. Beszél a lovához, malacához, a bociját simogatja.
– Tudjátok – fűztem hozzá –, én a templom közelében lakom, ezért talán a harangszóval vagyok a legbensőségesebb viszonyban. Ilyenkor teljesen kizárom a világot, a régi időkbe röpít vissza, a fehér templomtorony tövébe, a tanítólakhoz. Képzeletemben megjelennek a szüleim, testvéreim, majd a falu is.
Észre sem vettük, visszatértünk a múltba, és csak meséltünk.
– Emlékeztek, néha mezítlábasan szaladtunk végig az utca porában, a fiúk a szénásszekerek rúdjára kapaszkodtak, a libák pedig nagy gágogással röppentek szét olykor-olykor – így Sári.
– Nagyapával – folytattam – havas tájon siklottunk, csengettyűs, lovas szánon, bebugyolált a nagy bundájába, hogy meg ne fázzak.
Hamarosan rájöttünk, hogy számunkra fontos, valószínűleg az évtizedek múlása hozza ezt, mind jobban érdekel bennünket hol éltek és dolgoztak annyi lelkesedéssel szüleink, a kis falunk múltja, kik gyarapították, kik őrizték meg, kik azok, akik máig is e kis közösségnek az összefogására, javára tevékenykednek mindennap. Elszomorít bennünket, ha lelkiekben érdektelenné váló embereket látunk, akik csakis az anyagiakra összpontosítanak, széthúznak, civakodnak, folyamatosan csak kritizálnak.
Hazafelé menet Rozi elárulta, hogy picit irigyel bennünket, mert most úgy érzi, hogy mi, akik falun születtünk, többet kaptunk az élettől, mint ő a nagyvárosban. Közben az járt az eszemben, hogy kisgyermekkorom mennyi életre szóló útravalót adott, ízlésemben, gondolkodásomban, mennyire adta szülőfalum a gyökereket. A szüleim nevelése mellet leltem meg a biztonságos, becsületes világot. Azt a világot, ahonnan lélekben megerősödve léphettem ki az életbe, mostani családomba, hogy átadjam nekik is mindazt, amit én kaptam az eddigiek során.
