A múlt heti írásom megjelenése után felhívott Rozi édesanyja. Éreztem a hangján, hogy valamit szeretne mondani, de nem tud hozzákezdeni.
– Valami baj van? – kérdeztem.
– Nincs – felelte. – Gondoltam, Katinka, beszélgetnünk kellene, mert úgy érzem folyamatosan a falu és a város viszonyát feszegeted az életrevalóság szempontjából. Tudod, a legjobb dolga, annak van, aki mindkét helyen kipróbálta. Én falun nőttem fel, ahol nehéz volt annak idején – a háborús éveket követően, a negyvenes évek vége felé és az ötvenes évek elején. Mezítláb jártunk, szinte a természetben nőttem fel, talán éppen ezért menekültem oly eszeveszetten a későbbiekben az ilyen élettől. A mai napig is, ha választhatok, hol töltsem el a napomat, inkább sétálok a városban, mintsem hogy falura menjek.
– Ez volt az oka, hogy a nagyvárosba ment férjhez?
– Igen. Mesterembert akartam keresni, mert onnan, a falusi életből kitekintve ez jobbnak tűnt. Találtam is magamnak egy jóravaló kárpitost. A mai napig is serényen dolgozik, olyan büszke vagyok, hisz a lányunkat kitaníttattuk, mindig volt pénzem. Igen, a legnehezebb időkben is volt pénzem. Az anyáméknak ott volt a sok föld, és azokban az inflációs időkben nagyon sokat szenvedtek, hogy az újrakezdéshez szükséges pénzt összekuporgassák. Akkortájt – mire az Avram tata megérkezett – a betegségükre, temetésükre félretett picinyke tartalékukat is beleölték a gazdaság fenntartásába. Nem felejtem el, hogy anyámnak olyan lelkiismeret-furdalása volt, hogy ha bármelyikük meghal, a gyerekek szégyenben maradnak, mert nem lesz miből eltemetniük a szüleiket. Azután kevésbé nehéz évek jöttek, majd a demokratikus változások a lelkekben meghozták a felbuzdulást, és az édesanyám addig nem nyugodott, ameddig félre nem tudott tenni egy kevés tartalékot. Ekkor tudatosodott bennem az, hogy miért is szöktem én el fiatal koromban a faluról. Ott mindenki mindenkit ismer, van egy természetes felelősségérzet és elszámoltathatóság az egyénben. Az embernek olyan természetes, hogy ha valaki bajba jut, segíteni kell rajta, mert ha nem, ő sem várhatja hasonló helyzetben a segítséget. Az ember számára nagyon fontos a személyes felelősségérzet.
– Ön ezektől a lelki kötöttségektől szeretett volna megszabadulni? – szóltam közbe.
– Így van. Mindent sikerült elérnünk. Gazdag közéleti személyiségek jártak hozzánk, mert a férjemnek mindig is nagy volt a tekintélye. Szépen dolgozott. Hetente moziba jártunk, a lányunknak mindent megvettünk. Nagyon boldog voltam, mert úgy éreztem, hogy én elértem azt, amit az életben akartam.
– Mondja, ez a társaság egy életre szóló barátsággá alakult át, vagy csak alkalmiak voltak?
– Néhány igen, de csak egy-kettő. Azt el kell mondanom, soha sem gondoltam volna előtte, milyen nehéz társas kapcsolatokat létesíteni. Az esküvőnk után nem telt el hosszú idő, amikor keserűen tapasztaltam, nem is olyan egyszerű itt a nagyvárosban. Nehéz barátokat találni, ezt soha sem gondoltam. Kívülállók azt tapasztalhatták, hogy egy víg, csacsogó, időnként naiv kislány, asszonyka vagyok, de egyszer csak rosszabbul éreztem magam. Nem lehetett például kedvesen köszönni a boltban, mert azt hihették az emberről, berúgott. Rengeteg közömbös emberrel találkoztam. Azután eldöntöttem, hogy majd én megváltoztatom őket, mondanom sem kell, hogy nem ment.
– Mindebből Rozi mennyit érezhetett át? Hisz bizonyára jobban szerették volna, ha ügyvédhez, tanárhoz vagy orvoshoz megy feleségül. Hogy került ön szerint a lánya falura?
– Rozi úgy érezhette magát itt a városban, mint én a falun annak idején. Ő csak szabadulni akart a betonrengetegből. Azt mondta, az aszfalt megfojtja. Azután megismerkedett a férjével, belevetette magát a falusi életbe. Szerintem ott boldog. Ti hárman vagytok barátnők, neki ez tökéletesen elég. Olvashat, ha kedve szottyan beül az autójába, elmegy moziba, vásárolni, felkeres bennünket. Azt szokta mondani, most már ennyi elég a városból, megy haza a nyugalomba.
– No jó, Rozi nemrég bevallotta, hogy borsót pucolni, meggyet magozni utál, de minden mást szívesen megcsinál. Most pedig tudja mire törekszik hihetetlen türelemmel, hogy kicsiny gyermekeire kisebb-nagyobb munkákat bízzon, betartatja velük a napirendet, hozzájárulva ezzel a belső fegyelmük kialakulásához.
Búcsúzkodva mentegetőzött is Rozi édesanyja, mert esze ágában sem volt, hogy megbántson, de ki kellett magából beszélnie a gondolatokat. Így remélhetőleg megkönnyebbült.
