Utálom a sorban állást. Pedig eddigi életem során kijutott belőle bőven. Ha emlékezetem nem csal, a sorban állás fogalmát először rövidnadrágos koromban ismertették velem. Később a különféle jegypénztáraknál, tolóablakoknál, bevásárlóközpontok pénztárainál gyakoroltatták velem ezt a nemes időtöltést. De álltam már sorban kávéért, cukorért, étolajért, üzemanyagért, biometrikus útlevélért, vízumért és még ki tudja, miért nem a múlt század kilencvenes éveiben.
Mesélik, hogy a fejlett országokban léteznek úgynevezett privilegizált vagy prioritást nyújtó „kapuk”, hogy segítsék azokat, akiknek van pénzük, sietős a dolguk, de nincs idejük a sorban állásra. Képzeljünk el egy nagy forgalmú autópályát, ahol az úthasználati díjat nem a matricás módszerrel, hanem fizetőkapukon szedik be a jámbor vezetőktől! Előttünk kilométeres gépkocsisor, rengeteg ideges emberrel. Sietős a dolgunk, kiszámíthatatlan, mennyit kellene várakozni, amíg sorra kerülünk, ha nem lenne a nagykapu mellett egy kiskapu, ahol nem várakozik senki. Nyugodtan odahajthatunk, barátságosan köszöntenek bennünket, fizetünk és máris mehetünk tovább. Várakozás nélkül. De ennek nem csekély az ára. Aki megteheti, él is előjogával.
Így van ez a nagy nemzetközi légikikötőkben, vidámparkokban és sokfelé máshol is, ahol gyakori a sorban állás. Nem csekély összegért – akár a tarifa többszöröséért is – megválthatjuk a magunk prioritását. Nem ritka az a gyakorlat, hogy azoknak, akik hajlandóak többet fizetni csak azért, hogy sorban állás nélkül bejussanak valamilyen rendezvényre, eseményre, identifikációs karkötőt adnak, aminek segítségével elkerülhetik a várakozást és a sorban állást.
Vannak, akik úgy vélik, hogy a kiskapus kényelem sérti a polgári egyenlőség és egyenjogúság elvét, mivel lehetőséget ad arra, hogy az „egyenlőbbek” hamarabb célba jussanak.
Nemrégiben egyik közintézményünk tágas ügyfélfogadó termében arra figyeltem fel, hogy mindössze egyetlen sor kígyózott az ügyintézők irányába. A korridor elején állók pedig csöndben megvárták, amíg valamelyik ügyintéző elvégzi dolgát, hogy a távozó helyébe lépjenek. Másutt ennek modernebb változatát figyelhettem meg. Az ügyfelek elektronikus számot húztak, helyet foglaltak, és megvárták, amíg valamelyik ablak felett meg nem jelenik az ő számuk. Itt nincs prioritás, mindannyian egyenlők vagyunk. Nem számít, milyen nyelven beszélünk, milyen a ruhánk, hol dolgozunk. Ezek a megoldások tulajdonképpen kiküszöbölik azt a beidegződött szokást, hogy mindig a rövidebb sor végére állunk, nem pedig annak a végére, amelyik gyorsabban halad. Nincs annál bosszantóbb, mint látni, hogy végül is rossz sort választottunk, mert a mellettünk levő gyorsabban halad. Persze az nem jelent elégtételt, hogy a mi sorunknál is van lassabban mozgó.
Legutóbb azt figyelhettem meg, hogy a nyugdíjasok is a prioritást élvezők közé tartoznak. Az egyik bevásárlóközpontunk gyorspénztára, ahol tudvalevőleg csak azok intézhetik dolgaikat, akik kis összegért néhány holmit vásárolnak, a nyugdíjasok fizetőhelye lett. Nekik nem feltétlenül kell a megtömött bevásárlókocsik hosszú sorában várakozniuk, a „rendes” bevásárlóknak fenntartott pénztárak előtt. Vékony tárcájukból kifolyólag akaratuk ellenére privilegizáltak lettek, amit nem irigylek tőlük.
