Amikor az év végéhez közeledve már-már biztosra lehetett venni: semmi jelentős, vagy legalábbis hátborzongató nem fog történni 2018 beálltáig, Slobodan Praljak egykori boszniai horvát tábornok megölte magát a bírók szeme láttára a hágai Nemzetközi Törvényszék ítélethirdetésekor – mellesleg húsz év börtön lett volna a sorsa. Ebből tizenhármat leült előzetesben, ezt is beszámítva, és elengedve valamennyit büntetéséből tehát akár azonnal szabadulhatott volna. Nem ezt az utat választotta, kiitta a kis üvegből az előkészített mérget. Voltaképpen ez sem volt elegendő ahhoz, hogy a régióban elsősorban azzal kezdjenek a politikusok foglalkozni, hogyan vihet egy hágai vádlott magával egy méreggel teli üvegcsét a cellájától egészen a bíróság színe elé anélkül, hogy ez bárkinek is szemet szúrna. Nem, az egykori Jugoszlávia államaiban a történtek is inkább azt a számtalanszor hallott vitát indították el újra, hogy melyik nemzetiség látta leginkább a kárát a boszniai és horvátországi vérengzéseknek, s melyiknek a tagjaira sújtott le a leginkább a hágai igazságszolgáltatás keze.
Több a szimbolika a méreg kiivásában, mint ez első ránézésre tűnik. Az öngyilkosság egyben egy hosszú, 1993 óta tartó periódust is lezárt: a volt Jugoszlávia területén 1991 óta elkövetett, a nemzetközi humanitárius jogot sértő cselekményekért felelős személyek felelősségre vonása végett létrejött Nemzetközi Törvényszék (ICTY) mandátumát, létezését. Mostantól a fennmaradó ügyeket az ENSZ nemzetközi törvényszéki mechanizmusa (MICT) veszi át. Minden bizonnyal kisebb sajtóvisszhanggal. Mindössze néhány nappal a szerencsétlen kimenetelű eset előtt ugyanott életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték Ratko Mladićot, a boszniai szerbek egykori parancsnokát. Ez megint csak eltérő fogadtatásra talált a régió országaiban. Azzal kapcsolatban van csupán egyetértés, hogy a hágai törvényszék nem volt eléggé igazságos, hogy nem sikerült megvalósítania az egyik fő célját: a megbékélés folyamatának elősegítését. Az ítéletek sorra nézetkülönbségeket váltottak ki, s mindegyik fél saját háborús sebeit tekintette mindvégig a legfájdalmasabbnak.
Ahogyan az előttünk álló esztendők, az idei is az európai integrációk jegyében telt az országban. Szerbia éppen december közepén nyitott meg két újabb tárgyalási fejezetet az EU-val, kisajtolva ezzel a lehető legtöbbet abból, ami az idén elérhetőnek számított. Ez alkalommal a 6. (társasági jog) és a 30. (gazdasági külkapcsolatok) nyílt meg, a 35 tárgyalási fejezetből így összesen 12-t „indított el”, és 2-t zárt le az ország. Hogy melyik lesz a legnehezebb? Ennek kapcsán aligha lehetnek kételyeink, mert miközben bizonyos, hogy a jogrenddel, igazságszolgáltatással foglalkozó fejezetekkel is meggyűlik majd az ország baja, a 35., speciálisan Szerbia számára kitalált, Koszovóval kapcsolatos fejezet aligha lesz gyerekjáték, és nyitva is marad az uniós csatlakozás legutolsó pillanatáig. Ez az a fejezet, amelynek kapcsán még azt sem lehet biztosan tudni, milyen megoldás zárhatja le. Dehogynem lehet! – kiálthatnak most fel sokan –, mindenesetre senki sem tette világossá, hogy a Belgrád és Pristina közötti harmonizációs folyamat harmonizációt, vagy egymás kölcsönös területi elismerését jelenti-e, netán egy harmadik opciót. Sokan sokféleképp vélekedtek már erről az uniós politikusok közül, s nehéz elválasztani az alkalmi kijelentéseket és kirohanásokat a hivatalos brüsszeli elvárásoktól. Talán éppen 2018 teszi világosabbá a képet.
A szerbiai hatalom mindenesetre 2017-ben kísérletet tett arra, hogy világosabbá tegye a Koszovóval kapcsolatos „belső képet”. Aleksandar Vučić egy politikai szereplők közötti itthoni, úgy is mondhatnánk, „házon belüli” dialógusra szólított fel, korszakalkotó eredményei azonban valószínűleg nem lesznek ennek a folyamatnak, elsősorban azért, mert az ellenzéki oldalon sokan eleve elzárkóztak a kommunikáció elől, másodsorban pedig azért, mert a szerb társadalom továbbra sem készült fel az eddigitől lényegesen eltérő Koszovó-politika gyakorlására, s az is kérdés, hogy a megváltozott nemzetközi politikai színtéren egyáltalán indokolt lenne-e éppen most változtatni a Pristinával szemben gyakorolt eddigi keményebb hozzáálláson, amikor az utóbbi időben úgy tűnhet, Szerbia áll inkább nyerésre – nem saját politikai bravúrjainak, hanem a külső körülményeknek köszönhetően. Krím elcsatolásától Katalónia esetéig sok mindent fel lehetne sorolni itt, egyes államok azonban visszavonták a déli tartomány elismerését, s ez jelenthet valamit akkor is, ha történetesen kevésbé befolyásos országokról van szó.
Sokan már nem is emlékeznek rá, pedig a mögöttünk álló esztendő a választás éve is volt. Tomislav Nikolić mandátumának lejárta után új elnök, de régről ismert politikus lépett hivatalba az állam élén, előtte pedig egy nehéznek bizonyult döntést hozott meg: kormányfői tisztségétől megválva indult el a megmérettetésen. Aleksandar Vučić már az első fordulóban, április 2-án megszerezte a szavazatok több mint a felét, így második fordulóra szükség sem volt. Nikolić a politikai színfalak mögé vonult egy sebtében felállított s állítólag jól fizető szerb–orosz kapcsolattartási testület élére, a korábbi kormányfő pedig államfővé lépett elő, vagy vissza – ki hogyan értelmezi a funkciók fontossági sorrendjét. Kritikusai szerint tulajdonképpen nem lépett sehová sem, hiszen a távozása után megalakult új kormányt eléggé az ellenőrzése alatt tudja ahhoz, hogy Szerbiában a korábbi tadići éra visszatérését el lehessen könyvelni: egy személy felel igazándiból minden fontos döntésért, központosított a hatalom. Maga az új államfő töltötte az újságíróknak a pezsgőt, amikor beszámolt arról, hogy elsőrendű célja továbbra is a gazdaság élénkítése lesz, függetlenül attól, hogy már nem kormányt, hanem elnöki kabinetet vezet.
Választás 2018-ban is lesz: fővárosi helyhatósági választást tartanak, s bár ez bennünket, vajdaságiakat, nem érint túlságosan, a versenyt mégis sokan jó lakmusznak tartják az erőviszonyok megmérésére, az országos szinten beálló esetleges változások megjósolására. Nem mellesleg, kampányhangulat lesz jellemző az év első hónapjaira, s ennek hatását aligha kerülheti el bárki, akárhol lakjon az országban.
Hogy mi jellemezte még 2017-et? Ivica Dačić nagyon sok helyen nagyon sokszor énekelt. Hogy jól vagy rosszul, ezt mindenki döntse el maga, a világhálóra kiszivárgott tömérdek videofelvétel alapján.