Az újságkészítés, egy adott rovat anyagainak megszerkesztése, soha sem egyetlen személy érdeme, ez csapatmunka – mondja beszélgetésünk elején Kocsi Zoltán, a Magyar Szó idei újságíró díjával kitüntetett kollégánk, aki deszkfőnöki, belpolitikai szerkesztői teendőket is ellát, emellett pedig minden második héten a napi gazdasági rovat megszerkesztése, s hetente egyszer a Vonalkód fogyasztóvédelmi rovat összeállítása is a munkafeladatai közé tartozik. Adódik a kérdés: hogyan lehet ennyi mindent sikeresen összehangolni napról napra, hétről hétre.
Kollégánk 19 éve ír, szerkeszt és rovatot vezet a Magyar Szóban (Ótos András felvétele)
– Ez a két-három témakör lényegében egybevág. Politika nincs gazdaság nélkül, gazdaság sem létezhet politika nélkül.
Melyiket kedveled mégis jobban?
– Ha választanom kellene, inkább a gazdaság mellett döntenék. Régebb óta foglalkozom vele a Magyar Szóban, talán ez az egyik fő ok.
Hogyan kerültél a Magyar Szóhoz?
– A Magyar Tanszéken szereztem oklevelet, 1999 után vette kezdetét munkám a szerkesztőségben. Létezett akkoriban a napilapnak egy ösztöndíjprogramja, s jómagam egyike voltam a négy-öt kiválasztottnak. Nem kizárólag előnnyel, magának az ösztöndíjnak a megszerzésével járt ez, hanem bizonyos kötelezettséggel is, évente legalább egy hónapot a Magyar Szóban elvégzett munkával kellett tölteniük az egyetemi hallgatóknak. Így a kilencvenes évek derekán kóstoltam először bele a szerkesztőségi légkörbe. Itt, Újvidéken volt a lap központja akkor is, ahogyan az utóbbi másfél évben is, itt volt a deszk, a rovatok túlnyomó része ezen a helyen készült, vidéki tudósítóink dolgoztak még a lapnak.
Milyennek láttad akkor a szerkesztőségi légkört?
– Egészen más volt, mint ma, zsúfolásig megtelt a szerkesztőség mindennap dolgozókkal. Más korszak volt az. Nem létezett még a mai modern technika, az internet. Az újságírók kézzel írták meg a tudósításaikat, a jegyzeteikkel, vagy kész szövegeikkel odaültek a gépírókhoz, s hangosan lediktálták az anyagot. A gépírótól a lektorokhoz vezetett az ember útja, ott kellett csiszolni a szövegen. Ma belép az ember a szerkesztőségbe, köszön a kollégáinak, leül a gépe elé, felteszi a fejhallgatót s „leszedi” a szöveget a diktafonról, mobilról, bepötyögi a gépbe azt. Abban az időben jó pár kollégára az volt a jellemző, hogy még be sem tették a lábukat a szerkesztőségbe, máris fennhangon mesélni kezdték, hol voltak, mit hallottak. Ha nem akkor hallotta valaki mindezt, volt alkalma megtudni a részleteket, amikor a hangos diktálás a kezdetét vette. Nyüzsgés volt, hangzavar, de mindenki mindenről informálódott – akarva-akaratlanul is hallani lehetett, mit dolgozott fel a kolléga, mely témakörrel foglalkozik éppen. A mainál közvetlenebbnek tűnt a kommunikáció.
A kilencvenes évek hangulatából mennyit sikerült szerkesztőségen belül megtapasztalnod?
– Akkor, amikor a háborús hangulat még jellemző volt, én csak egy hónapot töltöttem el bent, így nem volt annyira jellemző az efféle tapasztalat. Egy ideig tiszteletdíjasként voltam itt, de akkor is meg kellett szakítanom a munkaviszonyomat, mert megérkezett a katonai behívó. Ezt a háborús időszakot tehát így áthidaltam, s már a demokratikus átalakulást követően kerültem állandó jelleggel a napilaphoz, Bálint Sándor főszerkesztő és Márton István igazgató mandátumának idején.
Melyek voltak az első feladataid?
– Mint minden kezdőt, engem is az újvidéki oldalhoz soroltak be, Góbor Béla szerkesztő vett a szárnyai alá, a hírek fabrikálásának megtanulásával kezdtem, ahogyan mások is. Egy egyszerű pársoros plakáthírbe is bele kellett tudni illeszteni a lényeget, élve minden rendelkezésre álló újságírói eszközzel.
Nagy volt a szigor?
– A képzés, mondhatom, évekig eltartott. A szerkesztő kiosztotta a feladatot, feldolgozásra odaadott mindenkinek egy témát. Az elkészült cikket együtt azonnal átnéztük, rögtön rámutatott a hibákra és az írás pozitív jellemzőire is. Az újságba csakis akkor kerülhetett a szöveg, amikor azt a szerkesztő átdolgozta, alaposan megmunkálta.
Ma már deszkfőnök vagy, mekkora felelősséggel jár eldönteni, mi hova, milyen terjedelemben kerüljön bele az újságba?
– Felelősségteljes munka, ez igaz, de azért vannak a napi operatív gyűlések, hogy megbeszéljük, melyik témák kerüljenek bele a lapba, mi a legerősebb a felhozatalból, mi lesz a címoldalon. Ezt tehát meg tudjuk közösen beszélni, a nap folyamán később beálló változásokhoz, persze, alkalmazkodni kell, s néha gyors döntéseket is kell hozni.
Melyik munka az egyszerűbb? A kezdetekben végzett vagy a jelenleg ellátott feladatok?
– A pályafutásom elején talán könnyebb volt azért, mert tudtam, ott van mellettem egy felelős szerkesztő, aki kijavít, ha hibázom is. Az újságkészítés azonban, mint mondtam, csapatmunka, a siker, a jó lap sem kizárólag egy embernek az érdeme. Bajban van az újságíró is, ha nincs mellette jó szerkesztő, meg a szerkesztő is, ha nincsenek jó újságíró munkatársai. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nagyon jó, odaadó, hiteles és készséges munkatársaim vannak. Jó lenne, ha az újságírói munkát megfelelő bérrel honorálnák. Voltak évek, amikor tényleg csak a túlélésért küzdöttünk, most valamelyest rendeződött a cég helyzete, azonban még mindig túl alacsonyak az újságírói fizetések, és ha anyagilag nem becsüljük meg a fiatalok munkáját, félő, hogy távoznak a Magyar Szóból. Márpedig a szerkesztőségnek szüksége van a fiatalokra.
Varjú Márta, a Magyar Szó főszerkesztője átadja az év legjobb újságírójának járó elismerést (Ótos András felvétele)
Mivel töltöd a szabadidőd?
– Az újságírás nem szakma, hanem hivatás. Egy rendes újságíró hírekkel kel és hírekkel fekszik. A szerkesztő egész nap témákon töri a fejét, amikor kitalálja a témát, gondolkodni kezd azon, ki lenne a legmegfelelőbb szerző a téma feldolgozásához. Mondhatom, szinte reggeltől estig magam is ebben a világban élek.
Elégedett embernek vallod magad?
– Hogy elégedett vagyok-e? Nehéz kérdés ez. Mindenesetre azt biztosan kijelenthetem, hogy nem számítok nagy igényűnek. Nagyon hétköznapi embernek tartom magam. Nincsenek nagy ambícióim, nincsenek túl nagy vágyaim. Nálam a hétköznapi dolgokból áll össze a kép.
Mit jelentenek számodra az elismerések, például a most kézhez kapott újságírói díj?
– Megtiszteltetés, hogy éppen rám esett a választás a szerkesztőség tagjai közül, de a díjakat is több ember munkájának az eredményeként kezelem. Persze, köteleznek is az elismerések, elsősorban arra, hogy a jövőben még nagyobb erőbevetéssel végezzem el a rám bízott feladatokat. Lelkiismeretem szerint igyekszem ezentúl is a lehető legjobb munkát végezni.
