Becker Irén újvidéki születésű, Budapesten élő és alkotó fotóművész tette világhírűvé a Drina folyó közepén álló magányos házat. Ő küldte be csodálatos fotóját a National Geografic magazinnak, amely a nap képének választotta. A ma már világhírű fotóművész az Újvidéki Művészeti Akadémia zenei tanszékén szerzett zenetanári és karvezetői oklevelet. 1994-ben családjával Budapestre költözött, s az addig csak hobbiból űzött fotózás a hivatása lett.
Szabadúszóként sokfelé megfordult, mint mondja, Afrika lenyűgözte, s ha csak teheti, visszatér Nigériába, mert még mindig talál izgalmas dolgokat, felfedezni valót, amit meg szeretne osztani a nagyközönséggel. Azt is mondhatnánk róla, hogy kétlaki: Budapest és Nigéria között ingázik.
Nemcsak a távoli országokban találja meg a számára fontos dolgokat, amelyeket érdemes és le kell fotóznia, hanem itt nálunk is. Többször járt a Tarán. Először Budapesten, majd Győrben, Székelyudvarhelyen, Bajina Baštán, Leskovacon, Nišben és Belgrádban mutatták be a Szabó Béla fotóssal készített kiállítási anyagukat. Idén január 25-e és február 21-e között pedig Újvidéken, a Természetvédelmi intézet székházában láthatta a közönség az anyagot.
A nyughatatlan lelkű fotóművész írásban válaszolt villámpostán továbbított kérdéseinkre.
Hogyan és mikor kerültél Nigériába?
– A 2000-es évek elején a férjem kapott egy állásajánlatot Nigériában. Nagyon megtetszett neki az ottani munka, így ő odaköltözött, és azóta is ott él. Én először csak rövidebb látogatásokra mentem ki hozzá a gyerekekkel, mivel ők akkor még gimnazisták voltak. A nyári szüneteket rendszeresen Nigériában töltöttük a családdal. Mikor a gyerekeink már a saját lábukra álltak, én is több időt tölthettem kint, azóta pedig mindig ott tartózkodom, ahova a munkám éppen köt.
Ott mivel foglalkozol?
– Fotográfus vagyok ott is. Tulajdonképpen megörökítek mindent, ami érdekel, amiben valamilyen témát vélek felfedezni.
Mikor kezdett el érdekelni a fotózás, mikor készítetted az első képedet?
– A fotózás mindig is vonzott. A Zeneakadémia alatt kezdett el jobban foglalkoztatni, de akkor a tanulás és a velejáró elfoglaltságok miatt nem tudtam kellőképpen elmélyülni benne. Intenzíven és szakmaszerűen Nigériában kezdtem el fényképezni. Egyszerűen csak így hozta az élet, a fotózás talált rám. Először csak az ottani élményeimet szerettem volna megörökíteni, de aztán hamar szenvedéllyé vált ez az egész. Megrendeléseket is kaptam, és egy idő után így vált a hobbim a hivatásommá.
Mi izgat a fotózásban?
– Számomra a fotózás nemcsak munka, hanem játék is. Kísérletezés a fényekkel, információátadás a nagyközönségnek, emlék magamnak és a családomnak, egyszóval kihívás. Egy jó fotónak ereje van. Sokszor többet el tud mondani egy jól elkapott pillanat, mint bármilyen más alkotás.
Ha meg kellene határozni a profilodat, akkor mit mondanál: tájfotós vagy, portréfotós, vagy egyszerűen csak a pillanat ejt rabul?
– Az utóbbi. A pillanat varázsa az, ami magával ragad. Bár hozzáteszem, nekem is van kedvenc témám: maga az ember. Bármit is fotózok, mindig próbálok egy-egy emberi pillanatot elcsípni, hiszen ez az, ami lelket ad egy képnek.
Úgy látom, a világ minden részén megfordulsz. Kinek dolgozol?
– Szabadúszó vagyok. A világ minden részéről kapok megrendeléseket, de a legtöbbet Nigériából.
Melyik ország, földrész számodra a legizgalmasabb?
– Mindegyik ország, ahol megfordultam, a maga módján rettentően izgalmas, így nem tudnék egy konkrét helyet sem kiemelni. Ahol csak járok, igyekszem megragadni a leginkább izgalmas és érdekes dolgokat.
Most éppen hol tartózkodsz, mit csinálsz, és mik a terveid?
– Jelenleg Budapesten tartózkodom, ahol egy nigériai megrendelésen dolgozom. A cél Nigéria turisztikai és történelmi szépségeit bemutatni a nagyközönség számára. Nemrég volt az ottani lakhelyem – Kaduna – százéves fennállásának évfordulója. Ezt hatalmas bemutatókkal ünnepelték, tradicionális táncok, ruhák, helyi kuriózumok bemutatásával. Ezt örökítettem meg legutóbbi ottjártamkor, az itt készült képeknek a feldolgozása folyik most. Ha ezt befejezem, nagy út áll előttem, mivel nemcsak Kaduna város, hanem egész Kaduna állam történelmét szeretnénk bemutatni. Ez teljesen lefoglal majd az elkövetkező egy évben. És a hosszútávú terveim? Szeretnék más országokba is ellátogatni, megörökíteni más tájakat, melyek számomra még ismeretlenek.
Hol állítottál ki, és melyik számodra a legkedvesebb?
– Szerencsére rengeteg kiállításom van. A legkedvesebb talán pár évvel ezelőtt a Budavári Palotában, a Nemzeti Táncszínházban megrendezett kiállításom, mely a Tara Nemzeti Parkban készült képeimet mutatta be. Rengetegen voltunk, nagyon jó hangulatban telt a kiállítás-megnyitó, gyönyörű volt a helyszín, és ha már a Tara volt a téma, ottani ételeket-italokat szolgáltak fel, miközben onnan származó népdalénekesek szolgáltatták a zenei aláfestést. Ez külön hozzájárult a fantasztikus élményhez.
Képeidből ítélve izgalmasan telhet egy-egy fotós napod. Mesélj el egy izgalmas helyzetet, egy emlékezetes fotózásodat!
– Minden fotózás emlékezetes. Ha most hirtelen választanom kellene egyet a sok közül, talán egy nigériai esetet mesélnék el.
Egy meredek sziklafalon másztunk fel az engem kísérő túravezetővel és piciny csapatával. Én leghátul haladtam, megrakodva a fotós felszerelésemmel. Ahogy meneteltünk felfelé, valaki ráléphetett egy kőre, mely alatt egy kobra lapult. Én csak annyit észleltem, hogy hirtelen valami legördül a lábam elé, majd felágaskodik. Ösztönösen hátraugrottam, akkor láttam, hogy egy kobrával állok szemben. Nagy szerencsém volt, mert a nehéz felszerelés akár hátra is ránthatott volna, de az esést is megúsztam a sziklafalról, és a kobra is elkúszott, miután megnőtt köztünk a távolság.
Milyen díjakat, elismeréseket kaptál?
– Ezt a férjem tartja fejben. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a National Geographicban a „Hónap képe” címet nyerte el a Tara Nemzeti Parkban készült egyik képem, és ugyanezt a fotót a Stern magazin olvasói kilencedikként szavazták be a „Minden Idők 100 Legjobb Képe” közé.
