Kötve hiszem, hogy rajta kívül akad még egy olyan pedagógus Vajdaságban, aki több mint három évtizeden át iskolát igazgat – a péterrévei Beretka Ferenc, aki először az óbecsei, majd a péterrévei Samu Mihály Általános Iskola élére került, jelenlegi hatodik mandátumát tölti, és tízszer választották újra. Nemsokára lejár az igazgatói megbízatása, de ezúttal nem fog újra pályázni: 11 hónap múlva korkedvezménnyel nyugdíjba vonul.
Volt-e családi indíttatása annak, hogy tanár lett?
– Nem volt ilyen szülői hátterem, munkáscsaládból származom, de az általános iskolában Samu Borbála személyében nagyon jó magyartanárnőm volt, majd a gimnáziumban meg is érett bennem az elhatározás, hogy magyartanár leszek. Ott tanított Bagi Ferenc, aki remek hangulatú irodalmi közeget teremtett Óbecsén.
Mikor és hol kezdett el tanítani?
– 1978-ban kezdtem el tanárként dolgozni, és a sors különös adományaként épp a Magyar Tanszékre egyetemi oktatónak álló volt gimnáziumi tanárom helyét foglalhattam el. Akkoriban zajlott az egyik rosszul végződött oktatási reform, és a gimnázium egységes középiskolaként működött. Mindössze 23 éves voltam.
Hogy emlékszik vissza a viszonylag rövid ideig tartó tanárkodására?
– Szép évek voltak. Mindjárt mély vízbe dobtak, ugyanis azonnal osztályfőnök is lettem: a másodikosokat az iskola egyik legtekintélyesebb tanárától, az igazgatóhelyettessé előlépett Lapis Istvántól örököltem meg – ez óriási kihívás, egyben nagy megtiszteltetés is volt számomra. Olyan lelkes voltam, hogy még a Drinát is ki akartam egyenesíteni, de aztán a valóság a földre rántott: az akkoriban bevezetett, a munkánk felét kitevő környezetnyelv-tanítás vajmi kevés sikerélményt hozott, ami a kedvemet is szegte. Hat év tanítás után, 30 évesen neveztek ki az óbecsei Samu Mihály Általános Iskola igazgatójává, majd kilenc év után a péterrévei Samu Mihály Általános Iskola élére kerültem.
Miben más ma egy tanár dolga ahhoz képest, amikor Ön kezdte a pályát?
– Ma a gyerekek sokkal kevesebbet olvasnak, mint régen, de szerencsére vannak más lehetőségek is arra, hogy megszerettessük velük az irodalmat. Az iskolában három fiatal magyartanár is dolgozik, és szeretek eljárni az óráikra, mert az látom, hogy nagyon érdekes, tartalmas órákat tudnak tartani a mai eszközökkel. Az egyik órán például egy Goethe-vers volt a téma, és a technika révén a gyerekek megismerhették a vers számtalan magyar fordítását – a 7. órán, amikor már mindenki fáradt szokott lenni, a gyerekek kíváncsian figyeltek, és nekem is nagy élmény volt. Lehet izgalmas órákat tartani, de tájékozottnak, találékonynak és kreatívnak kell lenni. A tanárok munkáját sok adminisztráció terheli, és az esélyegyenlőség nevében történt szemléletváltás is komoly kihívások elé állít bennünket. Nehéz úgy tanítani, ha egy osztályon belül nagyon széles skálán – a halmozottan hátrányos helyzetű és a kiemelkedően tehetséges között – kell megfelelni a tanulók egyéni igényeinek. Soha nem rejtettem véka alá, hogy nekem ezzel kapcsolatosan komoly fenntartásaim vannak. Amikor Szerbiában elindult az inklúzió, egy magyarországi szakember cikkében úgy értékelte: ebben a formában ezt a rendszert bevezetni igen merész és kockázatos vállalkozás.
Önöknél ez azért is sarkalatos kérdés, mert az utóbbi néhány évben nyugatról hazatoloncolt, de adminisztratíve Belgrádból érkező koszovói cigányok betelepítése miatt sok a halmozottan hátrányos helyzetű tanuló az iskolában. Hogyan hatott ez az iskola életére?
– Eléggé megbolygatta az életünket. Létezik egy olyan kategória az oktatásban, amit úgy definiálnak, hogy „nem eléggé ösztönző környezetből származó gyerekek” – az ő számuk évről évre növekszik a mi iskolánkban, és lassan eléri a teljes létszám 30–40 százalékát. Mi halmozottan kisebbségi iskola vagyunk: a gyerekek 80 százaléka magyar, 20 százaléka szerb tagozatba jár, de ez utóbbiakon belül a diákok fele, a magyar tagozatokon belül pedig az ötöde ilyen környezetből származik. Ez óriási feladatot ró a kollektívára.
Az elmúlt két évben sok tanár és diák ment el Péterrévéről.
– Két év alatt 12 tanár ment el az iskolából, közülük csak ketten maradtak a községünkben, a többiek külföldre távoztak. A diákok körében is nagy a fluktuáció, az év elejéhez képest ugyan csak hét diákkal van kevesebb, de csak azért, mert újak is érkeztek – viszont ezzel tovább romlott a nemzeti-szociális arány.
A diákoknak szükségük van motivációra, ezért péterrévei példaképeket szeretnének vendégül látni egykori iskolájukban. Kik jutottak az eszükbe?
– Briliáns ötletei vannak a diákparlamentünknek, ők vetették fel ezt az elképzelést, és mi kapva kaptunk rajta. Elsőként Deli Andor brüsszeli parlamenti képviselőt invitáltuk meg az iskolánkba, aki örömmel tesz majd eleget a meghívásnak, ha legközelebb hazalátogat. Rajta kívül többek között dr. Szabó Anikó osztályvezető kardiológusra, Sánta Róbert főiskolai tanárra, Pesitz Mónika színésznőre, Ricz Ármin színészre is gondoltunk, de négy doktorandusszal is büszkélkedhet az iskolánk. Nagy részük ráadásul itthon folytatta felsőfokú tanulmányait, amit én kifejezetten szorgalmazok.
Ilyen hosszú ideig igazgatónak lenni komoly politikusi és diplomáciai képességeket is követel, hiszen ügyesen kell lavírozni a politika-intézményrendszer-tantestület-szülők-diákok alkotta kapcsolati hálóban. Mennyi nehézséget okozott az, hogy szakmai kérdéseken túl ennyi felé kellett megfelelni?
– Amikor felajánlották, hogy legyek az óbecsei iskola igazgatója, többek között azzal érveltek, hogy látják bennem azt a diplomáciai képességet, amivel helyre tudom hozni a kollektíván belüli gondokat, bár szerintem nem is voltak ilyen problémák vagy megoldódtak maguktól. A politika érzékeny terület, és talán épp annak köszönhetem ezt a hosszú igazgatói pályafutást, hogy mindig sikerült távol tartani magam a politikától, soha nem voltam egyetlen pártnak sem a tagja, és azt sem hagytam, hogy az iskolát vagy a gyerekeket politikai célokra használják fel a politikusok.
Mire büszke a leginkább, ha visszagondol a pályafutására?
– Arra vagyok a legbüszkébb, hogy a 33 év alatt nem kellett igazán eget rengető dolgokra vállalkoznom, mert mindig jó és megbízható csapatom volt, amellyel öröm volt dolgozni. Nekem soha nem kellett fegyelmit indítanom, pereskednem, hadakoznom. Nagyon boldog voltam, amikor nemrégiben a külső értékelésen a legmagasabb osztályzatban részesültünk, mert ez is azt bizonyítja, hogy mindannyian egy célért és jól dolgozunk.
