Saját történetemet mesélem el. Hogy miért? Mert azt gondolom, lehet, hogy Olvasóink között lesz olyan, akinek ismerős lesz a helyzet, mások meg, ha netán ilyen helyzetbe kerülnek, esetleg nem követik el azokat a hibákat, amelyeket én megtettem, mert a helyzet ismerős lesz és megfontoltabban cselekszenek.
Illusztráció (Gergely Árpád felvétele)
December 3-án, Szabadkán, a Kertvárosból ellopták az autómat. Mivel kis értékű kocsiról van szó, azt gondoltam, duhaj fiatalok feltörték, elmentek vele bulizni és két-három nap múltán előkerül a család kedvenc kis kocsija. Csak az a kérdés milyen állapotban.
Nem így lett. Az idő múlt és az autó nem került elő, noha a rendőrség kereste. December 23-án, éppen a karácsonyi zserbó sütéséhez készülődtem, amikor csörgött a telefonom. A fiatal hangú férfi megkérdezte, hogy az én autómat lopták-e el, s mikor igennel válaszoltam, közölte, hogy a kocsi Újvidéken van, és ha vissza akarom vásárolni, legyek fél tizenkettőkor Újvidéken. Iszonyatosan felháborodtam, kiabálni kezdtem, mondván, mit képzel, még én fizessek, miután ellopták az autómat... Azzal tudott lecsillapítani, hogy vagy elmegyek a székvárosba és visszavásárolom, vagy viszik a bontóba. Kértem, adjon fél órát, hogy megbeszéljem a családdal, mit tegyek. A fiatalember azt válaszolta, nincs fél óra, kapok öt percet.
Felhívtam a Budapesten élő fiaimat, a barátaimat, de mindenki tanácstalan volt. A fiúk féltettek, a többiek meg nem mertek egyértelmű tanácsot adni. Felhívtam egy ügyvédet is, hogy megtudjam, törvényt sértek-e azzal, ha visszavásárolom az autómat. Arra gondoltam, ha hazahozom, be kell jelentenem a rendőrségen, hogy megvan az autó. Az ügyvéd nem tudott válaszolni, felhívott egy ügyészt, aki szerint nincs olyan törvény, ami alapján emiatt elítélhetnének. Megnyugodtam és megszületett a döntés, elmegyek és visszavásárolom az autómat.
Az autótolvaj ismét jelentkezett. Megállapodtunk, hogy elmegyek Újvidékre a város központjába. Hiába kérdeztem, hogy fognak megismerni, azt mondta, azzal ne törődjek. Már csak találnom kellett valakit, aki eljön velem. Végiggondoltam: minden barátnőm készülődik a szentestére, nem kérhetem senkitől, hogy jöjjön velem. Egy férfi munkatársammal indultunk el.
A város központjában ácsorogtam vagy 15 percet, de senki sem jött oda hozzám, nem láttam egyetlen gyanús alakot sem, aki megfigyelt volna, ezért felhívtam az autótolvaj számát. Ahogyan az várható is volt, a szám nem volt kapcsolható, de bizonyára látta, hogy hívtam, s két perc múlva már jelentkezett is.
Kikérdezett, milyen autóval jöttem, hol parkoltam, s mikor elmondtam, arra utasított, hogy most pedig üljek autóba, egyedül, menjek át a Szabadság hídon és hajtsak a Duna árterületére. Ismét elöntött a düh. Kiabálni kezdtem vele, hogy nem ez volt az egyezség. Itt vagyok, hoztam a pénzt, nem megyek sehova, hozza ide az autót. Próbált csillapítani, hogy ne féljek, nem fog velem semmi baj történni, semmiség miatt aggodalmaskodom. Induljak csak el, mondta, nyilvános helyen fogom megkapni az autómat. Én tovább erőszakoskodtam, hogy nem megyek sehova, jöjjön oda, ahol én leparkoltam. Megszakította a telefonkapcsolatot.
A fiaim óránként telefonáltak, hogy megtudják, mi van éppen velem. Amikor elmondtam a legutolsó telefonbeszélgetést, hozzátettem, megbántam már, hogy heveskedtem, mert negyed árért visszakaphattam volna az autómat, most meg úgy áll a helyzet, hogy mégsem jutok hozzá, s előbb-utóbb másikat kell venni.
Azt találtuk ki közösen, hogy felhívják a barátaikat, és ha mégis elindulok a tolvajokkal tárgyalni, valaki mégis kísérjen egy másik autóval. Egy termetes férfi. Bárkit hívtak, már mindenki haza utazott karácsonyra. Végül egy újvidéki munkatársamat vettem rá, jöjjön el velem, ha sikerül újra tárgyalnom.
Félóra múltán ismét felhívtam az ismeretlen telefonálót. A szám nem volt kapcsolható. Vártunk még fél órát és újra hívtam, gondoltam látja, hogy meggondoltam magam és mégiscsak lesz üzlet. Végül is neki a fontosabb, hiszen készpénzhez jut. Nem így lett. Autó nélkül tértünk vissza Szabadkára.
Úgy gondoltam, elmondom a rendőrségnek, hogy az autó Újvidéken van, ott keressék. A telefonhívásom után alig múlt el 15 perc, két járőr jelent meg az otthonomban. Mindent elmeséltem. Miközben részletesen ecseteltem a történteket, a rendőrhölgy megállás nélkül dorgált, mondván, hogy képzeltem egyedül elmenni a tolvajokkal tárgyalni. Ezek nem holmi fiatal gyerkőcök, hanem bűnözők, mondta, s hozzátette, szerinte én fel se fogtam, milyen veszélyben lehettem volna. Még jó, hogy az utolsó pillanatban nem álltam rá, hogy elmenjek az erdőbe. Meglehetősen indulatosan, többször is feltette a kérdést, hogy lehet az, hogy indulás előtt mindenkit körbetelefonáltam, csak a rendőrséget nem értesítettem, pedig ha eljöttek volna velem, akkor seperc alatt lefülelhették volna őket. Bevallottam, hogy nem mertem a rendőrségnek szólni, mert féltem. Az csak a filmekben van, magyaráztam, hogy a főszereplő lebuktatja a bűnözőket és a történet végén mindenki boldog. Én arra gondoltam, hogy ezt az autót nem az újvidéki bűnözők lopták el, hanem a szabadkaiak, akik továbbadták. S ha lebuktatom az újvidéki bűnbandát, a szabadkaiak ezt biztosan megtorolják, nekem hajtanak az úton, betörik az ablakaimat, kilesnek... mit tudom én, féltem. Meg hát, nem egy ilyen autó-visszavásárlós történetet hallottam már.
A járőrök elmentek, kisvártatva egy nyomozó telefonált, hogy menjek át a rendőrségre, hogy kihallgassanak (a zserbó egy tapodtat se haladt előre és már este volt). Újra elmondtam az esetet, a nyomozó rendkívül kedves és tapintatos volt, noha ő is rákérdezett, miért döntöttem amellett, hogy találkozom a rablókkal.
December 26-án ismét behívtak a rendőrségre, ismét kihallgattak. Az autó azóta sem lett meg, és karácsonyra a zserbó sem készült el.
