Gettósodnak-e a magyarok Óbecsén? Miért passzívak a magyar diákok? Hogyan határozzák meg az identitásukat? Miként és hol képzelik el a jövőjüket? Az Óbecsei Gimnázium négy diákjával beszélgettem, velük érintettük ezeket a kérdéseket. Egyikük sem mondta azt, hogy csak kapcsolatok révén lehet itthon érvényesülni. Azt se mondták, hogy feltétlenül külföldön kell boldogulni. Ők már azt is pontosan tudják: a rendszer csak akkor fog jól működni, ha először mi változunk meg.
Tallós Emma, Pintér Lúcia és Bűn Réka, valamint Bálint Tibor és a moderátor szerepében tanáruk, Szerda Balázs (Fehér Rózsa felvétele)
– Miért döntöttetek a gimnázium mellett?
Bűn Réka, Péterréve, 1. osztályos tanuló: Nem volt még határozott elképzelésem, de mivel szeretnék továbbtanulni, úgy gondoltam, itt jó alapot kapok majd ehhez.
Pintér Lúcia, Óbecse, 3. osztályos tanuló: Nekem sem volt határozott elképzelésem, ráadásul az általános iskolás barátnőim is idei iratkoztak. Anglisztikára készülök, de sajnos ehhez itt nem volt elég magas szintű az angol nyelv oktatása.
Tallós Emma, Óbecse, 3. osztályos tanuló: Én is bizonytalan voltam, de azt most már tudom, hogy Pécsett szeretnék majd továbbtanulni fizioterapeutának.
Bálint Tibor, Törökbecse, 4. osztályos tanuló: Nem akartam szakközépiskolába iratkozni. Szegedre készülök programtervező-informatika szakra, de mára kiderült, hogy a műszaki iskolások ehhez több tudást kaptak.
–Manapság mennyire vegyülnek a szerb és a magyar fiatalok az iskolában és a szórakozóhelyeken?
B. R.: Péterrévén a magyarok többségben vannak, ezért házibuliba ritkán hívunk szerbeket, mert nem beszéljük annyira a nyelvet, meg nem is ismerjük egymást.
T. E.: Óbecsén szerintem eléggé szerbcentrikusak a szórakozóhelyek. Ha betévedünk egy olyan helyre, ahova szinte csak szerbek járnak, akkor igencsak rácsodálkoznak, hogy mit keresünk mi ott.
B. T.: Törökbecsén a lakosság nagy része szerb, ezért szinte csak szerbekkel vannak tele a szórakozóhelyek. Nekem ez nem jelent gondot, mert nálunk teljesen normális az egymás közötti kommunikáció.
P. L.: Itt az iskolában nagyon nehezen találni közös érintkezési pontot, de én például hét évig kosárlabdáztam, és elég sok szerb fiatalt ismerek.
–A sport remek lehetőség a nyelvtanulásra és az ismerkedésre is. Ennek ellenére Óbecsén, ahol a lakosság aránya 50% magyar, 50% szerb, a magyar szülők csak elvétve adják csapatsportra a gyereküket, és az ifjúsági szervezetek munkájában, az önkéntes foglalkozásokon, a diákcsereprogramokban is kevés magyar diák vesz részt. Szerintetek is önként gettósodunk?
B. T.: Ez így van. Általában ezeket a lehetőségeket szerbül hirdetik meg az iskolában, és sokaknak már ez is gondot jelent, nem is figyelnek fel rá. A magyaroknak megvan a saját kis társaságuk, és nem mernek nyitni másfelé. De ezt a fajta hozzáállást mindenki otthonról hozza. Ezek a közös programok sok lehetőséget nyújtanak a diákoknak, kár kihagyni őket. Én palánkai szerbekkel voltam nemrégiben együtt egy program keretében, és nagyon jól elvoltunk.
B. R.: Pár héttel ezelőtt én is fogadtam egy olasz cserediákot, de ebben a programban is főleg szerbek vettek részt.
P. L.: Én Óbecsén kezdtem el sportolni, és én voltam az egyetlen magyar. Senkit nem ismertem, de befogadtak és beilleszkedtem. Aztán átkerültem Újvidékre, ahol ugyanez történt. Jó volt, mert megtanultam a nyelvet, és nyitottabb lettem. Szerintem a magyar fiatalok lusták, nem akarják magukat aktiválni. A szerb diákok rögtön ugranak mindenre, bármilyen lehetőség adódik a számukra, ők nagyon motiváltan állnak hozzá, és érvényesülni akarnak. A sportban is azt tapasztaltam, hogy ők nagyon odateszik magukat, győzni akarnak, a magyarok viszont sokkal félénkebbek, és visszafogottabbak, ami nekem nem tetszik.
T. E.: Ha többen lennénk egy-egy ilyen közösségi eseményen, könnyebben belevágnánk.
–Számotokra mit jelent a haza fogalma?
T. E.: Ezt nehéz megfogalmazni. Ebben az országban élünk, ez is bennünk van, de közben szerintem mindannyian megéljük a magyarságunkat is. Olyan táborokban is részt vettünk, amelyeknek köszönhetően megérezhettük az összetartozást, azt, hogy egy nemzethez tartoztunk.
B. T.: Én mindenhol otthon vagyok, ahol magyarok élnek. Nemrégiben tértem haza egy hatnapos erdélyi útról, nagy élmény volt.
P. L.: Én nagyon szeretném azt, hogy mi magyarok jobban összetartsunk és ne szerbesedjünk el. Sok magyar lány szívesebben keresi a szerb, mint a magyar fiúk társaságát, de miért nem magyar fiút keresnek inkább? Legyen magyar család, magyar gyerek, magyar családfa!
– Ha lenne hatalmatok, min változtatnátok?
B. T.: Én kitenném a magyar zászlót az önkormányzat és az iskola épületére is, mindenhova. Székelyföldön ki kell ugyan rakni a román zászlót, de majdnem minden házon kint van a székely lobogó is. Vegyes lakosságú településeken miért ne lehetne kint nálunk is a magyar zászló? És teljes autonómiát adnék Vajdaságnak, hogy ne függjünk az ország többi részétől.
B. R.: Sok mindent lehetne erről mondani, de szerintem a legtöbb változás az emberek egyéni hozzáállásán múlik.
T. E.: Szerintem is az embereken, nem pedig a dolgokon kell változtatni.
–Hogyan képzelitek el az életeteket 2030-ban?
B. T.: 2030-ban 31 éves leszek. Mindenféleképpen Törökbecsén szeretnék majd élni nagy családban, három gyerekkel, magyar feleséggel, programtervező-informatikusként keresném a kenyeremet, mellette pedig továbbra is foglalkoznék hagyományőrzéssel, néptánccal.
B. R.: Remélem, addigra lediplomázok, családot alapítok, és itthon élek.
T. E.: Ha befejeztem az egyetemet, függetlenséget, stabil anyagi helyzetet és családot szeretnék majd. Hogy hol, az majd elválik.
P. L.: Addigra remélhetőleg lesz családom, 2-3 gyerekem, bár ebbe eddig még nem gondoltam bele. Azt tudom, hogy saját vállalkozást szeretnék, a saját főnököm akarok lenni. Én jól érzem magam itt. Sokan mondják azt, hogy Magyarországon, saját nyelvi közegben kell élni, de én magyar itthon, Vajdaságban is tudok lenni.
