Több mint 35 éve annak, hogy befejezték az általános iskolát. A generációs találkozón valakinek eszébe jutott: énekeljék el a Pesma Bečeju (Dal Óbecséhez) című dalt. Miközben mindenki énekel, a Dél-Szerbiában katonatiszti szolgálatot teljesítő Boško arcán könnyek gördülnek végig, és amikor a többiek azzal froclizzák, miért érzékenyült ennyire el, hiszen ez csak egy dal, csendben annyit mond: Nektek. Nekem sokkal több annál.
Ezt mesélem el Rale Francuznak, amikor felhívom.
– Ha leteszem a telefont, én is sírni fogok. Én azt gondolom, hogy egy dal akkor jó, ha saját életre kel és másokban is érzelmet kelt, nem csak a szerzőjében. Ez a dal ilyen lett – mondja Rastislav–Rale Petrićević, a dal szerzője.
A 75 éves óbecsei férfi azért lett Rale Francuz, azaz Francia Rale, mert 23 éves korában lelécelt Franciaországba. Nem sokkal azután, hogy kivételes szerencsével 54 évesen nyugdíjba vonulhatott, 2000-ben hazaköltözött szülővárosába.
– Végtelenül hálás vagyok az országnak, amely befogadott, ahol dolgozhattam, ahol megszülettek a fiaim és ahol megismerkedtem a karatéval, de én mindig arról álmodtam, hogy egyszer hazatérek, és továbbadom azt, amit kint megtanultam – mondja.
A még ma is fess férfi gyerek- és ifjúkorába atletizált, úszott és vízilabdázott, a Herkules című film hatására – rúddal, téglával – belevágott a testépítésbe, és már 14 évesen táncmulatságokon énekelt. Úgy tűnt, mindene megvan a boldogsághoz: géplakatosként jó munkahely, énekesként népszerűség, fiatal legényként szerelem, de 1966-ban, 23 évesen mégis szó nélkül lelépett, se szerelmétől (későbbi feleségétől), a Cunaként ismert Radmilától, se a családjától nem búcsúzott el, csak egy-egy levelet hagyott hátra.
– A katonaságban ittam azok szavait, akik a külföldi kalandjaikról meséltek. Én is ilyen életről álmodoztam. Párizsban élő unokatestvérem meghívása után 1966 szeptemberében felültem a párizsi vonatra, és három nappal később már dolgoztam. 2000 januárjában éltem a lehetőséggel, és korai nyugdíjba vonultam – meséli a Pasteur Intézet egykori géplakatosa.
Cunát, első szerelmét, a jugoszláv nagykövetségen vette feleségül, majd Párizsból egy Óbecséhez hasonló kisvárosba, Rosnyba költöztek. A harmadik fiú megszületése után felesége feladta munkahelyét, és teljesen a családnak szentelte magát. Ma már közösen vezetik az óbecsei családi ház portáján felépített Dojo Karateklubot. A Dojo (Dodzsó) japánul küzdőtermet jelent, illetve az utat, azaz a karate elsajátításának a helyét jelöli. Rale életében kacifántos út vezetett idáig.
– Amikor kiköltöztem Franciaországba, csak a munkára összpontosítottam, rengeteget dolgoztam és kissé elhíztam. Hogy lefogyjak, először futni kezdtem, majd több maratoni táv teljesítése után áttértem a gyorsgyaloglásra. A 100 km-es Dorman-Torsy versenyen harmadikként értem célba, és három nap alatt, háromórás pihenővel, sikerült teljesítenem a Párizs–Strasbourg közötti 517 kilométeres távot is. A karatéval viszonylag későn, 1974-ben egy barátom ismertetett meg, és ez a szenvedélyem Cunára is átragadt. A karate lett az életfilozófiánk. Bírói és edzői vizsgát is tettünk, így már saját klubot is nyithattunk. Amikor Jugoszláviát szankciókkal sújtották és kizárták a nemzetközi sportközösségből, sikerült elérnünk azt, hogy a Jugoszláv Karateszövetség sportolói indulhassanak külföldi versenyeken – a hazai sportolók közül akkoriban ez csak nekik sikerült – meséli Franciaország 1988-as veterán karatebajnoka.
Petrićevićék életében minden gömbölyű volt – és ők ekkor hazaköltöztek a széthullott, lebombázott, tüntetésektől zajos országba. Szolidaritást akartak vállalni honfitársaikkal, és tanítani akartak itthon. Óbecsei családi házuk udvarának mélyén ezért építettek fel egy korszerű edzőtermet.
– Meggyőződésem szerint jó dolgot csinálunk: gyerekeket és felnőtteket az itthon szokásostól eltérő módon oktatunk karatéra. Nem a versenyeredményekre hajtunk, hanem bizonyos, itthon nem alkalmazott technikák elsajátítását tűztük ki célul. A 60 négyzetméteres tornateremmel, női és férfi öltözővel, mosdóval, fűtéssel rendelkező Dojo klubot 2000-ben alapítottuk. Akkor nyitottunk csak, amikor a többi karateklub már túl volt a beiratkozáson, mert én nem a karatéból, hanem a karatéért élek. Két-három taggal kezdtük meg a munkát, és ma már négy szekcióban közel ötven sportolóval dolgozunk. A feleségem a karate mellett Tai Ci Chuan órákat és női alakformáló tornát is tart. A karate révén csaknem 30 éve járunk rendszeresen Francia Guyanába, és nagy örömünkre a közbejárásunkra az idén ottani diákok jártak Óbecsén. Remélhetőleg viszontlátogatásra is lesz majd lehetőség – mondja Rale.
A gitár is itthon került ismét a kezébe, egy helyi stúdióban cédére rögzítették 11 saját szerzeményét, közöttük van a sokáig a Májusi Játékok himnuszaként ismert Pesma o Bečeju is. Egy másik hanghordozóra az ifjúkori táncmulatságok hazai slágereit énekelte fel,
és cédére kerültek kedvenc francia sanzonjai is. Élettörténetét az idén egy, a jegyzetei alapján készült könyvben hagyta örökül a fiainak.
– Életem négy oszlopa a család, a munka, a sport és a zene volt – szerencsére mindben ki tudtam teljesedni. Itt a mi Tiszánk is, ahol kora tavasztól őszig mindennap strandolunk a feleségemmel, akivel egy hónap múlva ünnepeljük az 50. házassági évfordulónkat. Három fiam és három unokám van. A fiaim Franciaországban születtek, de imádják Óbecsét, itt éltek/élnek ők is, és először innen is nősültek, igaz, el is váltak mind. Az éveknek számomra nincs jelentőségük, mert ahogy gyerekkoromban, úgy most is a tavasz, a nyár, az ősz és a tél illata fejezi ki számomra az idő múlását – mondja Rale.
