1962. május 25-én Bulatović Gábor zentai, hatodik osztályos általános iskolás tanuló egy üvegpalackot fogott ki a Tiszából a csókai oldalon. Az üvegben egy 10,2×13,6 centiméteres papírdarab volt, rajta a következő szöveg:
1956. XI. 15.
Magyarok! Segítség!
Az oroszok nemsokára ki fognak végezni és társaimat is, mert Magyarok vagyunk. Itt a Tisza Partján. Harcolunk a szabad Magyarországért! HAZÁÉRT! Míg elmentek megírtam ezt. Vizesüvegembe tettem. Kifogyott a töltőtollam. Segítség! Véremmel írok! Csongrádtól 3 km északra a füzesben Magyarok! Szabadítsatok ki.
A levélről, mint a zentaiak egyetlen ötvenhatos ereklyéjéről, már írtunk korábban is. A papírlapról, mely a zentai Városi Múzeumba került, Pejin Attila, a múzeum vezetője elmondta, hogy egy dobozban elraktározva, sok más tárgyhoz, dokumentumhoz hasonlóan arra várt, hogy egyszer majd valamilyen formában a közönség elé kerüljön, és ez meg is történt, az 1956-os események ötvenedik évfordulójakor, 2006-ban. Akkor ő az Új Képben publikált mindent, amit tudni lehet a vérrel írott levélről, tíz évvel később pedig a szegedi Móra Ferenc Múzeum kölcsön kérte a levelet, és egy évre rá a szegedi nagyközönség a múzeum aulájában meg is tekinthette azt, majd tavaly októberben a zentai városháza oszlopcsarnokában is kiállították.
Bulatović Gábor: Nem tudtuk mi, hogy ilyen fontos dolgot találtunk (Homolya Horváth Ágnes felvétele)
A napokban felkerestük Bulatović Gábort, az akkori Tisza-parti gyereket, most már nagyapát, aki ennyi évtized távlatából mesélt nekünk arról, hogyan járták ők akkoriban a folyót, hogyan akadtak a palackra, mely a levelet rejtette, és milyen volt akkoriban gyermeknek lenni a Tisza-parton.
Gáborék négyen vannak testvérek, ő második fiúgyermekként 1949-ben született a családba, amely a mai Isa Nešić utcában – akkori nevén Milana Toplica utca – lakott, közel a folyóhoz. Elmondása szerint a Tisza-parton nevelkedtek, az ottani gyerekek szinte mind már öt-hat évesen megtanultak úszni, csoportokba verődve játszottak naphosszat a folyó melletti homokos és erdős területen, és a csónakázás is a kedvelt szórakozásuk volt:
– Néha egész napra eltűntünk. A szüleink azt sem tudták, hol vagyunk, de hát mindig valahol a parton lógtunk, ott rengeteg érdekesség volt. Csónakázni is nagyon szerettünk, mindannyian tudtunk evezni, és mindig akadt valaki, akinek volt csónakja. Akkoriban ott, ahol a mostani zentai csata emlékmű található, nagy, homokos árterület volt, és oda jártunk focizni. Annál kicsit feljebb volt a kompjárás is, a mai Oázis épülettől délre pedig a kiserdő terült el, teli fűzfával és kőrisfával, ahol sokat kalandoztunk. Abban az időben még nem volt ilyen csónakkikötő, mint a mai Tiszavirág, hanem a csónakok csak úgy a parthoz voltak kikötve. A megboldogult jó barátomnak, Csonti Péternek asztalos volt az apukája, így nekik volt csónakjuk, és vele sokszor keltünk vízre. Tizenévesen szerettünk fölevezni egészen a Fejel-tanyáig, ami a Csárda üdülőteleppel szemben volt valamikor, néha Szanádig is fölmentünk, máskor lefelé, Bátka felé vettük az irányt. Hatan-heten is összeverődtünk, mindig éhesek voltunk, és leginkább fel is találtuk magunkat. Zentának által szőlős volt, oda is jártunk szemezgetni, a Fejel-tanyánál is sok volt a gyümölcs, onnan is loptunk ezt-azt, és néha még tojást is sütöttünk. Bátka felé sok volt a bakcsó, azok tojásaiból gyűjtöttünk, volt nálunk lábos, és az erdőben meg is sütöttük a tojást. Nem volt akkoriban annyi ennivaló, mint manapság, az akkori gyerekek többet voltak éhesek, sokaknál zárva tartották odahaza a kamrát.
A segélykérő levél
Egy május végi napon Csonti Péter barátommal csak ketten mentünk el fürdeni, és akkor találtuk az üveget. Akkoriban májusban már vígan úsztunk a Tiszában, nekünk a fürdésidény korán kezdődött, legelőször mindig húsvét hétfőn mártóztunk meg. Tavasszal megáradt a Tisza, így a legelső tavaszi úszás annyi volt, hogy a vízben álló futballpályán elúsztunk a kapuig meg vissza, mert akkor még hideg volt a víz. Szóval május végén Csontival a híd feletti strandról ereszkedtünk lefelé, és a silókkal szembeni öblös részben akadtunk rá az üvegre. Ott úgy visszafelé forgott a víz, oda hordta a szennyet, és ott a szélében láttuk meg az üveget. Közepes méretű volt, nekem olyan szirupos üvegnek tűnt. Összetörtük, mert érdekesnek találtuk, hogy van benne valami, így kivettük a levelet, és el is olvastuk. Néztünk egyet, nem tudtuk mire vélni, de éreztük, hogy nem kell eldobni. Az üveget otthagytuk, a papírdarabot pedig hazahoztuk.
Tizenévesen abban a facsónakban, amellyel megtalálták a palackot
Akkoriban volt nálunk a házban egy lakó, Barsi Margitnak hívták. Őt úgy utalták ki hozzánk, nem lehetett az ellen tiltakozni, akinek nagyobb háza volt, azokkal ezt csinálták. Szóval hozzánk ez a Margit került Törökfaluból, és ő a múzeumban dolgozott. Neki adtam a levelet. Elmeséltem neki, hogyan akadtunk rá, és úgy találta legjobbnak, hogy bevitte magával a múzeumba. Aztán én soha nem hallottam arról a levélről, nem is beszéltünk róla, nem is értettem én akkor, hogy annak mekkora jelentősége van. Margit is eltűnt az életünkből, kiment külföldre. Még emlékszem a vonatra, amelyre felszállt, meg a fiákerre, amelyik kivitte az állomásra, de aztán nem hallottunk róla. Évtizedekig senki sem kérdezett a levélről, azt sem gondoltam, hogy őrzik valahol. Aztán tizenévvel ezelőtt a magyar televízióból megkerestek, hogy mondjam el, hogyan találtam meg, meg láttam, hogy a Magyar Szóban is írtak róla, így tudtam meg én is, hogy az a levél csak jó helyre került, és megőrizték, és fontos dokumentum lett. Szívesen emlékszem vissza azokra az évekre, amelyekben a palackot is találtuk, mert nagyon szép gyermekkorom volt, nagyon sok időt a Tiszán töltöttünk, és szabadnak, gondtalannak éreztük magunkat.
