Mindössze 19 éves volt, amikor 2006-ban mezítláb besétált az életünkbe. Most mi lesz? – kérdezte, miután a Megasztár válogatóján elénekelte az Aprócska blues című saját dalát és az AC/DC zúzós Highway to Helljét. A döntőt az Arénában, könnyek között nyerte meg. Akkori álma most februárban már másodszor teljesedett be: saját dalaival 2016 után ismét kétszer töltötte meg az Arénát.
Számodra mit jelentett ez a koncert? Valahol azt mondtad, hogy lélekkitörés volt.
– Valóban lélekkitörésnek neveztem ezt a koncertet, mert rengeteget készültünk rá mi is és a közönségem is. Rajtuk is azt látom, hogy nagyon szeretik ott, az Arénában kiadni magukból az érzéseiket, velem énekelni a dalokat, és nekem is hatalmas élmény visszamenni oda, ahol évekkel ezelőtt azt kívántam: egyszer majd úgy álljak azon a színpadon, hogy a közönség szeret és velem énekli a dalaimat. Ők az én legnagyobb támogatóim, mindig számíthatok rájuk, és a megújulásaimban is mindig segítenek.
Olvastam egy koncertkritikát, abban az állt: a sikered kulcsa – a profi zenekar, a nagyszerű nóták, a fantasztikus látvány és a karcos hang mellett – a hitelességed, a világot keblére ölelő jókedved és egy vérprofi előadó rutinjának az ötvöződése a tiszta lélek őszinte kitárulkozásával. Szerinted mitől látnak téged hitelesnek?
– Hiteles minden, ami ösztönös. A közönséget nem lehet becsapni, nem szereti az allűröket, a pózokat, ezek a hamisságok lejönnek a színpadról. Ezért is fontosak a saját dalok, mert hitelesen énekelni csak arról lehet, aminek az érzelem- vagy gondolatvilágával azonosulni tud az énekes. Én azért lehetek hiteles, mert én igazán otthon a színpadon vagyok, és hiszek abban, amit csinálok: látom a közönségem csillogó szemét, figyelem a reakcióját – talán ezt érezhetik rajtam. Nem is akarok én annál többet, mint hogy ők visszaénekeljék a dalaimat, nekem ez a doppingom, ezért az érzésért szerettem volna énekes lenni! Annál csodálatosabb érzés, mint hogy a közönség azt énekli, ami az én lelkemből jött, nincs. Nagyon hálás vagyok azért, hogy a sors adott nekem erre lehetőséget: ez egy bohóc világ, de én gyerekkorom óta színpadon vagyok, és mindig ezt a visszajelzést kerestem.
Az idén két fontos díjat kaptál: az első ízben kiosztott állami kitüntetést, a Máté Péter-díjat, és az év videoklipjéért odaítélt Petőfi Zenei Díjat. Mit kezd egy művész a díjakkal?
– A díjak is fontos visszajelzések. Azokra a díjakra szoktam igazán odafigyelni, amelyek nemcsak arról szólnak, hogyan énekelek, hanem összességében értékelik a pályámat. Sokáig bele se gondoltam, hogy mennyi embernek mutathatok példát, hiszen csak egy lány vagyok a sok közül, aki éppen színpadon énekel. Nemrégiben jártam Szécsényben egy katolikus iskolában, ahol sok lelkes gyerek várt, annyira megható volt... És ők kíváncsian várták, hogy miről mit gondolok. Ott döbbentem rá, hogy mennyire fontos az, hogy az éneklés mellett milyen értékrendet képviselek, milyen mondanivalóm van. A Máté Péter-díj ebből a szempontból különösen megtisztelő volt, hiszen a legnagyobb művészek között állhattam, és olyan jó érzés volt az ő nevük között az enyémet hallani. Persze az olyan szakmai díjak, mint a Petőfi Zenei Díj is fontos, mert azt jelzi vissza, hogy minden területen igyekszem a lehető legjobbat kihozni magamból, de számomra mégis mindig az lesz a legfontosabb, hogy hány ember áll a színpad előtt.
Mi történt még 2018-ban, ami emlékezetes marad számodra?
– Nehéz és gyönyörű év volt 2018. A legfontosabb az, hogy megszületett egy teljesen új lemez, az Aduász, amely december 7-én került a boltokba, és az Aréna-koncert DVD-je is. Zeneileg mindig az a legnagyobb élmény, amikor az ember a legnagyobbakkal állhat egy színpadon, és nekem az eddigi legnagyobb elismerés az volt, hogy Presser Gábor úgy érezte, 70. születésnapi koncertjén az Arénában a meghívott vendégművészek között ott az én helyem is. Megható és felemelő érzés volt.
Presser Gáborral a Megasztár óta alkotótársak vagytok. Milyen érzés az egykori példaképpel együtt dolgozni, és mi a legfontosabb tanítása ennek a közös munkának?
– Tanulságos őt munka közben figyelni, rengeteget lehet tőle tanulni, legfőképpen azt, hogy mennyire fontos a próba, próba, próba… A legapróbb részletekig elmerül abban, amit csinál, és ő belőlem is ki tudja hozni a maximumot, ezért vállalom, hogy ha kell, 149-szer is megismétlek valamit, ha ő arra kér. Az ő szokásai szépen lassan beszivárogtak az én életembe is, és mostanra már én is kicsit próbamániás lettem. Nagyon sokat kapok és tanulok tőle.
Rengeteg fellépésetek van a zenekaroddal, sokat utaztok. Hogyan bírod erővel?
– A fél életem egy táskában van, ülünk a buszban, járjuk az országot és a határon túlt is. Év végére készülök egy meglepetés-videóval, ebben minden kilométer, minden helyszín szerepelni fog. Mindenhova megpróbálunk örömöt, boldogságot, néha egy kis könnyet vinni. Nagyon komoly kondíció kell ahhoz, hogy bírjam fizikailag a sorozatos, másfél órás koncerteket, ezért hetente 5–6 alkalommal bokszedzésre járok, és mellette lovagolok, ha az időm engedi – ez a létező legnagyobb szabadság. A tusnádfürdői koncertem másnapján kilovagoltunk a hegyekbe: mesebeli volt a táj, szitált az eső és vágtáztunk – ehhez fogható csodát soha nem éltem át… Örökre szóló élmény marad. Ha van egy kis időm, nagyon szeretek olvasgatni, utazni vagy főzni egy jót, kenyeret sütni – engem ezek kapcsolnak ki.
Varga Iza azt mondta, őt egyáltalán nem zavarta, hogy a sorozat indulása után úton-útfélen megismerték, mert kisvárosban nőtt föl, ahol ez normális, sőt az áttelepülést éppen ez könnyítette meg neki. Te hogy vagy ezzel?
– Ezt én is így fogom fel. Azt szoktam mondani, hogy most azt játszom, hogy ez is egy falu, csak egy kicsit nagyobb, mint Kishegyes. Az emberek többnyire rendesek velem, van bennük egyfajta tisztelet, ha azt látják, hogy a magánéletemet élem, ilyenkor ritkán állítanak meg, legfeljebb odaszaladnak hozzám egy ölelésre vagy hogy elmondják, szeretik azt, amit csinálok.
Az az álmod, hogy a dalaiddal másoknak okozz jó pillanatokat, teljesült, „hangulatfestő” lettél. A te hangulataidhoz ki tud leginkább zenei aláfestést adni?
– Rengeteg levelet kapok, amelyek arról számolnak be, hogy esküvőkön, lánykéréseken, születésnapokon szólnak a dalaim. Nagyon szép pillanatokat osztanak meg velem az emberek, hála Istennek, sikerült hangulatfestőnek lennem, és ez jó. Nekem is vannak ilyen emberek az életemben, az utóbbi időben ez Gregory Porter, akivel nemrégiben találkozhattam is. Alapvetően nem vagyok rajongó típus, de jó érzés volt elmondani neki azt, hogy mennyire szeretem a zenéjét. A másik ilyen nekem gyerekkoromtól Oliver Dragojević, a mai napig szeretek egy kicsit nosztalgiázni a zenéjére. Fontosak ezek a kapaszkodók.
Az otthon a férjednek is, neked is Vajdaság. Mi az a plusz, amit megért belőled az, akivel egy tőről fakadtok?
– Azonosak a rezgéseink, sokszor egyetlen szempillantásból tudjuk, hogy mire gondol a másik. Ugyanazok a dolgok jutnak eszünkbe például egy eurokrémes csokitábláról vagy a Jaffa kekszről – szoktunk is ezen jókat mosolyogni. De persze ennél sokkal fontosabb közös dolgaink is vannak: a Vajdaság, a kisebbségi lét, a küzdelmek, a hasonló reakciók és emlékek.
Decemberben több a jótékonysági felkérés, mint az év többi részében?
– Egész évben vannak jótékonysági fellépéseim, mert nekem ez fontos misszió. Létrehoztam a Gábriel Angyalház Alapítványt is, amivel hátrányos helyzetű tehetségeket támogatunk határon innen és túl, de ezen felül is igyekszem gondolni azokra, akiknek kell a segítség. Én mindig azt kérem a Jóistentől, hogy adja meg nekem azt, hogy mindig legyen miből adnom. És ezt nemcsak az anyagiakra, hanem a lélekre, a szívre is értem.
„Illatutazó” vagy, az alkotáshoz is olykor illatokon át vezet téged az út. A karácsonyhoz milyen illatok visznek téged?
– Nekem a karácsony mindig mézeskalácsillat, az új lemezen írtam is erről. Ha dalokat írok, akkor képes vagyok napokon keresztül illatokat keresni, mert az illatok nagyon messzire el tudnak vinni. Nagyon meghatározzák a hangulatomat is, ezért az állandó illatom, a Magdi-illat mellé attól függően választok másikat, hogy mit akarok vele közölni. Ez egy nagyon különös és izgalmas játék, képes vagyok órákat eltölteni egy boltban egy illat miatt.
Az Aduász minden dalának a szövegét te írtad. Például a Sárban címűt is: „Megyek a falnak / Ne fogjatok vissza! / Nagy az én egem, / S nagy az Isten is rajta. / Lógatja a lábát, / Hogy néha elérjem, / Lehet, hogy most is / a hátán visz éppen.” Mit szeretnél: merrefelé vigyen hátán az Isten?
– Hogy merre vigyen? Előre! Jó irányba! Boldogságba. Szeretnék szép dolgokat teremteni, új és új dalokat adni a közönségemnek, hogy egyszer ott álljak a legnagyobbak között, és hogy 70 éves koromban is tudjak majd alkotni. Ide vigyen engem a Jóisten.
