Juhszéli párizsi kelmék

Az Ürményháza határán lévő varrodából Franciaországba szállítják a választékos ruházati termékeket. Itthon gyéren megy az eladás, de nem is a hazai falvak és városok népe képezi a vállalat fő vásárlóit. A külföldi megrendelők diktálják a tempót, az árakat és a divatot.

Jelenleg két megrendelőnek dolgoznak a faluszéli varrodában. Egy típusból mindössze száz, kétszáz darab készül, minőségi kelmékből. Visszafogott ízlésű, részletekben gazdag női ingek, ruhák és kiegészítők kerülnek ki Ürményházáról Párizsba. Azt gondolnánk, biztosan jól megy az üzlet, azonban a munkaerőhiány és az elöregedés ezt a dél-bánáti falut sem kerüli el.

– Mostanában igen sokan kivándoroltak külföldre. Az egyik probléma, hogy nem rendelkezünk fiatal munkaerővel. A jelenleg itt dolgozó asszonyok tizenöt évvel ezelőtt álltak munkába, amikor megalapítottuk a varrodát. A faluban ugyanis korábban is volt varroda, de tönkrement. Ezek az asszonyok, akik egykor a Plantex varrodában dolgoztak, folytatták itt a munkát, és most nyugdíj előtt állnak, mint ahogy én is – kezdte a történetet Túri Emma, a DAAP varroda tulajdonosa.

Az a néhány fiatal, aki a varrodában elsajátította a munka alapjait, nyomban külföldön keresi a boldogulást, ecseteli Emma. A szomorú valóság ezért az, hogy idő- és energiaveszteséggé vált az új munkaerő képzése.

– A vállalat 2003 óta üzemel. Kezdetben huszonöten dolgoztak itt, jelenleg mindössze négy munkásunk van. Az itt készített áru mind külföldre megy. Francia cégeknek dolgozunk kezdettől fogva. Az első vállalat idővel a törökországi kész áru mellett döntött, és azt árusították Párizsban. Aztán próbálkoztunk jó pár új vállalattal. Nem volt könnyű alkalmazkodni az újabbnál újabb megrendelő igényeihez. Később, amikor éppen hogy beletanultunk a programjukba, nem gyártottak volna már többet. Kevés áruval nekünk pedig nem éri meg. Aztán próbálkoztunk mindig új és új megrendelővel. Találtunk egy közvetítőt, aki nagyban árusította. Neki kellett vagy 2000 blúz és ing, de 10 nap leforgása alatt. Sok időbe telik, mire ideér a minta és az anyag, majd azt ki is kell szabni, és gyorsan továbbküldeni… Ez nekünk nem felelt meg. Most legújabban kisebb sorozatokat készítünk, amelynek a hátránya az, hogy mire beletanulunk, hogy milyen taktikával álljunk neki, addigra túl sok idő elmúlik. Jelenleg ilyen fiatalos holmikat varrunk – mutatja Emma a kiválóan kidolgozott lenből készült fekete inget, apró fehér gombokkal. A Párizsba készült csinos ruhadarabot itthon nem igen lehet eladni. Vajon miért? Nézek értetlenkedve Emmára. Az ilyen holmik nálunk vagy drágák vagy meg sem találhatók.

– Nálunk éppen nem aktuálisak az ilyen modellek. Ez a megrendelő inkább a természetes anyagokat helyezi előtérbe: len, pamut és gyapjú. És főként lezser, bő és zsebes ruhadarabokat kérnek. Ezekkel az anyagokkal nem könnyű dolgozni. Számos kéréssel állnak elő a megrendelők. Itt duplán össze kell varrni, meg széthajtani sávokban… – elemezzük tovább a fekete ruhakölteményt.

Mindent külföldről kapnak, az anyagot, a szabásmintát, a kiegészítőket és egy kész modellt, amely alapján megvarrják a többit.

– Tehát sok műveletet el kell végezni egy-egy darabon, ezért nagyon időigényes. Másféle programhoz voltunk mi szokva, teljesen másmilyenhez. Mutatok egy aprócska példát – mondja, és egy tarka, fodros, fényes estélyiruhaszerű dolgot hoz elő büszkén Emma. Ízlések és pofonok, ebben maradtunk a ruhák szemrevételezésekor.

– Ezeknek dolgoztunk tíz évig. Ünnepélyes alkalmakra készített csipkés, ékszerekkel díszített ruhákat kértek. Az egészet úgy szabtuk, hogy megvolt minden mintának a helye.

A cégben helybeli, illetve a környékbeli falvakból alkalmaztak munkásokat. Amikor sok volt a munka, még a szomszédos szlovák településekről is jöttek az asszonyok varrni. Fizetésüket kezdettől fogva órabérre kapják, mondja Emma.

– Nehézkessé vált a megfizettetés. Gond az is, hogy folyamatosan olyan kéréssel fordul hozzánk a megrendelő, hogy a fennmaradt anyagokból állítsunk elő újabb olyan termékeket, amelyekre nagyobb volt a kereslet. S akkor azokkal rengeteget bajlódunk. Kezdetben mintegy ötven gép volt az üzemben. De most már eladogattuk őket. Mert nincs rá szükség. Nem lesz soha többé itt már varroda. Néhány berendezést meghagytunk.

A finom részletek sok munkát követelnek. A megrendelő mégsem fizeti meg kellőképpen a dolgozók fáradozásait. Az igényes konfekcióipar hanyatlása lépten-nyomon tetten érhető a kínai áru jelenléte miatt.

– Mi a varrásért darabonként legfeljebb öt eurót kapunk. A megrendelő pedig ötven eurót kér nagykereskedelmi áron. Tehát a butikban, a kiskereskedelmi ár még magasabb. Azonban ők is szállítanak másfelé is, másnak is, akik rendelnek. Egy ilyen egyszerűnek tűnő blúzzal borzasztó sok munka van. Szabjuk, varrjuk, ragasztjuk, és ez a rengeteg gomb mind tökéletes kell, hogy legyen –, a gombokat számlálgatva Emma elárulja, hogy mindig is varrónő szeretett volna lenni.

– Tudod, mindig hobbiból szerettem varrni, de nem volt tapasztalatom. Itt a helybeli kooperációban dolgoztam 20 évet, miután az tönkrement, úgy gondoltam, hogy ez jó alkalom arra, hogy varrjak. Itt a szomszéd faluban volt egy varroda, ahol kerestek mindig munkásokat, de nem volt éppen érdekes senkinek sem ott munkát vállalni, utazni. Úgy gondoltam, milyen jó is lenne, kihasználnám az alkalmat, szereznék egy kis gyakorlatot, és utána majd én itthon próbálnék varrni. Viszont nem sokáig tartott az egész, mert varrtam nagyjából fél évig, és aztán nem volt szabójuk. Akkor azt kérték, hogy tudnék-e én szabni, mert látták, hogy alkalmas vagyok. Kórházi egyenruhákat varrtak, szoknyát és felsőrészt ápolónőknek, meg hasonló dolgokat. Ez érdekes volt nekem, és belefogtam a munkába. Nem sokkal utána jött a régi vállalatomnak a képviselője, benézett oda, hogy varrnánk-e a francia megrendelőknek. Ezért  a kórházi uniformisok szabása után a csipkés és egyéb finomabb modellek szabásával foglalkoztam. Később, itt, Ürményházán alakítottuk ki a varrodát, amelynek pár éve én lettem a tulajdonosa.