A héten, január 23-án emlékeztünk meg Bácsfeketehegy/Feketics (a továbbiakban önkényesen csak Feketics, illetve feketicsiek) történelmének egyik jelentős eseményéről, a Mária- vagy Mári-napi szaladásról. A 170 évvel ezelőtt, a szabadságharc kellős közepén bekövetkezett esemény kitörölhetetlenül beleivódott nemcsak a feketicsiek emlékeibe, hanem azon települések történelmébe is, amelyek menedéket adtak a szülőföldjüket elhagyni kényszerülők számára. A szerdai ünnepi programot követően a hétvégén filmvetítéssel, majd február harmadikán istentisztelettel emlékeznek meg a 170 évvel ezelőtti történésekről.
Mint minden élő szervezet esetében, egy-egy közösség, település életében is vannak sorsfordító pillanatok. Az ember esetében ilyen kiemelt jelentőségű esemény a születés, az első fog kinövése, az óvodába, iskolába való indulás, az első csók, a ballagás, az érettségi, az egyetemi felvételi, a diplomaszerzés, az első állásinterjú, a nagy Ő-vel való megismerkedés, a családalapítás, és így tovább egészen az elmúlásig. A lista természetesen nem teljes és tetszés szerint formálható, bizonyos elemei kihagyhatóak, felcserélhetőek, ugyanakkor bővíthető is. Így van ez a településeink életében is. Egy-egy évszázadban akár több sorsfordító momentumot is feljegyezhetünk.
Fotó: Lakatos János
Vajdaság településeinek életében, azok történelmében kiemelkedő helyet foglal el az adott földrajzi egység első említése. Ezek esetében leggyakrabban közjogi dokumentumokról beszélhetünk; először különböző birtokpapírokban, adománylevelekben, összeírásokban találkozhatunk írásos formában egy-egy település nevével, és még ha az írásmódban jelentősen el is tér a jelenlegitől, hangzásban a legtöbb esetben közel áll hozzá. Ezen dokumentumok keletkezési ideje a 13-tól a 16-ig századig terjed, és gyakran találkozunk bennük például Mátyás király anyja, Szilágyi Erzsébet nevével.
A törökök hódításai nyomán vidékünk szinte teljes egészében kiürült, és ehhez a tényhez kapcsolódik településeink történetének egy újabb jelentős eseménye, az újratelepülés, illetve újratelepítés, aminek köszönhetően a korábban elhagyatott területet újra birtokukba veszik a Magyarország különböző részeiről érkező telepesek. Ezen újratelepülés legerősebb hulláma a 18. század második felében zajlott, és a bácskai települések hálózata megközelítőleg már akkor elnyerte ma is ismert formáját.
Az újratelepülést követően kezdetét vette településeink küzdelmes élete, be- és kitelepítésekkel, traumákkal, építkezésekkel, pusztulásokkal és pusztításokkal, szomorú történetekkel, boldogító pillanatokkal, és büszkeségre okot adó tettekkel. Mindezekre ma már történelemként tekintünk, viszont tudatosan vagy tudat alatt talán mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ezen események formáltak azzá, amik ma is vagyunk, formáltak olyanná, amilyenek ma is vagyunk; éljünk a világ bármely pontján, ezek a közösségünk virágba szökkenését kísérő, közösen megélt események azok, amelyek ma is összekötnek bennünket.
Feketics újratelepítése 1785-ben történt meg, amikor is Kunhegyesről és Tiszaburáról 211 református család költözött Feketitypusztára. A falut Feketehegynek nevezték el. Az 1820-as évektől kezdve németek települtek a faluba. A település életében az 1848–1849-es szabadságharc idején történt az első nagy megrázkódtatás, ami teljesen felforgatta a lakosok életét. Vajdaságban a szabadságharc ideje alatt számos csata dúlt, és több véres esemény is kötődik területeinkhez. Ezen események kapcsán gyakran emlegetett település Szenttamás, amely Feketics közvetlen közelében fekszik. Miután Vécsey Károly csapatai január 20-án haderő-átcsoportosítás miatt elhagyták a területet, félő volt, hogy a szerbek megindulnak észak irányába. A feketicsiek készültek az eseményre, hisz a dokumentumok tanúsága szerint korábban már felvették a kapcsolatot Kiskunhalas és Soltvadkert protestáns egyházával. A hír, hogy a szerbek már a falu határában vannak, mégis váratlanul érte őket. A magyar nemzetiségű lakosok, egy tucatnyi honvéden, néhány mozgásképtelen betegen és idős személyen, valamint a később vértanúhalált halt Berhidai Keresztes József református lelkészen kívül megindultak északi irányba. Gyalogosan, szekéren, lóháton. A menekülés olyannyira felkészületlenül érte a lakosokat, hogy a legenda szerint több háznál az ünnepi mákoskalács is a kemencében maradt. A feketicsiek legnagyobb számban (több mint ezer fő) Kiskunhalasra menekültek. A település igazi menekültkrízissel nézett szembe, hisz más délvidéki falvakból és városokból is érkeztek menekült családok Kiskunhalasra. A közösség összefogásának és a kiskunhalasiak jó szándékának köszönhetően sikerült túlélni az eseményeket. A feketicsiek csak a szabadságharc vereségét követően tértek vissza falujukba. A házakat és a gabonavermeket kifosztva, a csűröket felgyújtva találták, és az év januárjában megölt honvédeket és civileket is csak ekkor temethették el. Az élet lassan tért vissza a faluba, Feketics fizikai és szellemi felépülésének folyamata elhúzódott, de egy emberöltővel később már virágzó településként lépett a huszadik századba. Abba az évszázadba, amely újabb traumákat tartogatott számára.
Ami nem öl meg, az erősebbé tesz – tartja a Nietzschétől eredeztethető mondás, amely igencsak népszerű a közösségi oldalakon is. A Mária- vagy Mári-napi szaladás derékba törhette volna a közösséget, mégsem tette. A feketicsiek esetében, a kun származás miatt, gyakran emlegetett jelző a nyakasság. Talán ez volt az, ami nem engedte meg a feladást. Talán ez volt az, ami miatt, mint láthattuk, csaknem nyolc hónapot követően, visszatértek házaikba. És talán ez az, ami miatt azóta is újra és újra visszatérnek.
