„Nagymértékben hozzájárultak az óbecsei fiatalok oktatásának és nevelésének a fejlődéséhez. Lelkesedéssel és elkötelezettséggel adták át a tudást a gimnazistáknak szerb és magyar nyelven egyaránt, szeretetük a tudományok iránt nemcsak a diákok tanuláshoz és tudáshoz való hozzáállását fejlesztette, hanem az élet értékeihez való viszonyulását is. Az oktatási-nevelési munkában új minőséget hoztak.” Nagyjából így szól egy pár évvel ezelőtti hivatalos méltatás Lapis Katalin nyugalmazott vegytantanárról és Lapis István nyugalmazott fizikatanárról. A Lapis házaspár fogalom Óbecsén, nevüket talán még azok is ismerik, akiket nem tanítottak az Óbecsei Gimnáziumban. Talpig tanárok és remek emberek – így ismeri őket mindenki a városban.
A száraz pályakép szerint a módosi születésű Lapis Katalin az általános iskolát és a gimnáziumot Nagybecskereken végezte el, majd 1970-ben a természettudományi és matematikai kar vegytan tanszékén lett okleveles vegyész. 1969. szeptember 1-től nyugdíjba vonulásáig az Óbecsei Gimnáziumban dolgozott.
Lapis István pályakezdése szinte azonos. „Egy gimnáziumba, egy osztályba jártunk Katival. Mögöttem ült és kopogtatta a hátamat, ha valamit rosszul mondtam… Gimnáziumi szerelem a miénk, de a szüleimnek az volt a mondása, hogy előbb a katedra, utána a Katinka – így is lett. 1968-ban kaptam katedrát Óbecsén, ebben az évben össze is házasodtunk. Kitartottunk egymás mellett, és az iskolánkhoz is hűek maradtunk, végig az Óbecsei Gimnáziumban tanítottunk. Mindkettőnknek a tanítás volt az élete, nem voltak más ambícióink. A tanteremben éreztük magunkat a legjobban, a tudásunkat, az energiánkat ott akartuk átadni a diákoknak.”
„Mindketten tanítottak, a régi vágású tanártípus utolsó mohikánjai voltak ők. Katalint hatalmas energia és hivatásszeretet jellemezte. István tanított hosszabb ideig, ő széles látókörű pedagógus volt, a gimnázium egyik legjobb tanára, akinél mindenki megértette a fizikát. Nála az óra mindig beszélgetéssel, viccelődéssel indult, majd levette a karóráját, ami a komoly munka kezdetét jelentette. Következetes és igazságos volt, nála senki nem kérdőjelezte meg az osztályzatát.
Később kollégák lettünk, majd már igazgatóként visszahívtam dolgozni a már nyugdíjas tanár urat. Tudott alkalmazkodni a mostani diákokhoz is, őket is meg tudta nyerni magának. Folyamatos munkát követelt és gondolkodni tanított: ő már akkor összekötötte a fizikát a matematikával, amikor még szó sem volt az utóbbi időben sokat emlegetett tantárgyközi kompetenciákról.” (Miodrag Basarić, az Óbecsei Gimnázium igazgatója)
Lapis tanár úr úgy emlékszik, hogy pályakezdőként volt a legszigorúbb, akkoriban még nem voltak olyan kötetlen beszélgetések, mint amilyenekről a későbbi diákok visszaemlékezései szólnak, de ahogy egyre magabiztosabb lett a katedrán, úgy tudott ellazulni – ekkor már nem csak a szigor volt nála a fegyelem fegyvere.
„Ha a diákok feszültek, fáradtak, kell egy kis humor az órán. Comenius Ámos János iskolai reformátor mondta nagyon régen, hogy az iskola rend nélkül olyan, mint a vízimalom víz nélkül. A fegyelem a közösség eredményes működését biztosító szabályok megteremtése. Szabályok nélkül semmi nem működik még a természettudományokban sem. Aki ezt betartatja, szerintem az szigorú. Nem volt késés és rendnek kellett lennie, de nem büntettem, két diákot távolítottam csak el az órámról a pályám legelején, később soha, mert rájöttem, hogy ami történt, az is az én hibám volt. Fontos az is, hogy csak olyasmit kérhetünk számon, amit mi is betartunk, és mindig következetesnek kell lenni. Én nagyon érzékeny voltam például a suflizásra: azt még tudtam értékelni, ha valaki vette a strapát, és leírta meg ötletes suflit eszelt ki, de ha mástól fénymásolta, azt már nem néztem el. Azt is jutalmaztam, aki észrevette, ha hibáztam, mert sose szégyelltem bevallani a tévedésemet.”
István szerint a szülőkkel való munka az egyik leglényegesebb része volt a nevelői munkájuknak, ők kifejezettem szerették, ha a szülők bejártak érdeklődni a gyerekeik felől. „Rendesen jártak a szülői értekezletekre is, ahol mi úgy tárgyaltuk meg a problémákat, hogy nem pellengéreztünk ki senkit név szerint, és se diákot, se szülőt nem engedtünk el dicséret nélkül. Abban az időben se pedagógus, se pszichológus nem volt az iskolákban, de az igazgatók mindig olyanok voltak, akik előtte évtizedeken át bizonyítottak az osztályteremben.”
Sokan vannak olyanok, aki az ő hatásukra választották a tudományos pályát, mert rengeteget foglalkoztak a diákokkal, és számtalan versenyen szerepeltek olyan sikerrel, hogy az egyetemen is felfigyeltek arra, milyen kiváló természettudományos műhely működik Óbecsén. Jugoszláv szinten többször voltak a diákjaik elsők példamegoldó versenyeken és a jugoszláviai fiatal kutatók szemléjére is több alkalommal kaptak meghívást, de más versenyeken is gyakran értek el dobogós helyezést – volt olyan vajdasági verseny, ahol az első 12-ben 8 óbecsei diák volt. De a házaspár emlékét nem csak azok őrzik jó szívvel, akik otthonoson mozogtak a kémia és fizika világában.
„1971–1975 között voltam az óbecsei gimnázium diákja, ahol Lapis tanár úr a fizika, a tanárnő pedig a vegytan rejtelmeibe igyekezett beavatni, a tudományok tekintetében kevés sikerrel, tanári alakjuk, nevelői módszereik emléke viszont máig elevenen él bennem. Fizikaórán azt még megtanultam, hogy az erőátvitel eszköze a csiga, az emelő és a lejtő. Lapis tanár úr viszont egy arra alkalmas szerkentyűvel bebizonyította, hogy a lejtőn is lehetséges az emelkedés, amin azután még a csiga is minden bizonnyal csodálkozott. A reáltudományok iránti vonzalmamra jellemző, hogy a tanár úr egyszer azon kapott, hogy a pad alatt Babits Mihály Hatholdas rózsakert című kisregényét olvastam. Nem haragudott meg érte, egyszerűen fölállított és megkért, hogy az osztály előtt mondjam el a regény tartalmát. Belefogtam az ismertetésbe, s addig jutottam el, amennyit a kötetből elolvastam. Lapis tanár úr elnevette magát, majd kikötötte, hogy a következő órán az osztály nyilvánossága előtt számoljak be a regény folytatásáról is.
Lapis Katalin tanárnő volt az, aki kísérletet tett megértetni velem a vegytan tudományát, nem rajta múlott, hogy kevés sikerrel. Amikor azután a benzol-gyűrű rejtelmeinek is a mélyére tekinthettem, megértettem, hogy nekem ezen a pályán nem sok babér terem. Viszont azt tudom, hogy évtizedekkel a Gyűrűk ura előtt én és a nemzedékem megismerhette Katalin tanárnőben a Benzol-gyűrű asszonyát, a vegytan titokzatos és beláthatatlan birodalmával a háttérben.
Lapis István és Lapis Katalin még a klasszikus idők pedagógusaiként azon tanáraink közé tartoztak, akik egy életre feledhetetlenné tették a gimnáziumi éveket. Emberi, nevelői magatartásuk világképem részévé vált.” (Mák Ferenc irodalom- és művelődéstörténész)
A tanár úr szerint az, hogy a matematika, a fizika és a kémia nehéznek találtatik, nagyrészt a környezet hatása, mert a gyerekek, ha szabadon fejlődhetnek, mindent szivacsként szívnak magukba. „Ott siklik félre a dolog, amikor a szülők elkezdenek sopánkodni a rettenetesen nehéz példák miatt, mert a gyerek ott feladja. Persze, kell hozzá hajlam is, hiszen én se lehettem volna jó magasugró még a legjobb edző mellett sem, de ezzel a hozzáállással kiöljük a gyerekből a tanulás, a küzdés vágyát.” Arról, hogy lehet-e, érdemes-e itthon tanulni akkor is, ha döcög az a szerb nyelv, ugyancsak határozott véleménye van.
„Újvidéken szerbül tanultunk, de később nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy alaposan megismerjük a magyar szakirodalmat, ami bizony sok energiát követelt. Minden lehetőség adott ahhoz, hogy a gyerekek itt tanuljanak tovább. Aki a gimiben tanult, megállja a helyét bárhol. Ha valaki komolyan dolgozik, nem választja a könnyebb utat.”
„Lapis István 4 éven át tanította a feleségemet és engem is. A tanár urat mindenki szerette, még az is aki bukásra állt. Nem csak tanított, de nevelt is bennünket. A fiúknak arról is beszélt, hogyan kell udvarolni, a lányokkal pedig különböző konyhai praktikákat osztott meg. Büszke volt a származására, a nemzeti hovatartozására és a vallására, de soha nem kérkedett vele.” (Kiss Igor, szociológus)
A diákok visszaemlékezései szerint Lapis tanár úrnak derültséget keltő tanácsai is voltak a párválasztáshoz, szerinte például az, aki pedáns feleséget szeretne magának választani, háztűznézőben járván dobja kalapját a szekrény tetejére – ha távozáskor porosan kapja vissza, fontolja meg alaposan házassági szándékát… A házaspár tavaly év végén ünnepelte az 50. házassági évfordulóját, két fiúgyermekük összesen hat unokával ajándékozta meg őket. A tanár úr szerint persze a sikeres házasság titka jóval egyszerűbb a régimódi kalapos tesztnél: jól kell párt választani, és be kell tartani néhány szabályt. Ezen a ponton veszi át át a szót Katalin asszony. „Mindent őszintén meg kell beszélni, nem szabad sumákolni! Ki kell mondani a problémákat. Tudni kell veszekedni is!”
A tanár urat persze ebben a témában sem hagyja cserben a felkészültsége: jegyzetből, pontosan idéz. „A házasságnak meg kell legyen az erkölcsi alapja, és ha a keresztény erkölcsből indulunk ki, akkor sikerre lehet vinni. Gyökössy Endre református lelkész, pszichológus szerint a jó házassághoz a következők kellenek: jó fej, hogy fejet tudjunk hajtani a másik előtt, jó fog, hogy el tudjuk harapni, ha olyat akarunk mondani, amit nem kellene, jó hát a terhek viseléséhez, jó váll, hiszen semmit sem vehetünk félvállról, jó idegek az önuralom gyakorlásához és türelem, ami olyan házi adó, amivel a házasok egymásnak tartoznak.”
Azt már csak később teszi hozzá viccesen: a hosszú házassághoz persze az sem árt, ha időben nősül az ember.
