Másfél évtizeden keresztül szinte naponta figyelhettem, hogyan ír, hogyan szerkeszt kollégánk, Fodor István. Láttam, miként alakítja, neveli a körülötte mozgolódó fiatalabb újságírókat, köztük engem is, és mi igyekeztünk minél többet elvenni abból a tudásból tapasztalatból, amelynek ő a birtokában van. Pontossága, nyelvi tisztasága, a hivatásához való hozzáállása mindannyiunk számára követendő példa. Fodor István fél éve vonult nyugdíjba, és azóta is rendszeresen hazajár a szerkesztőségünkbe, és ami még ennél is fontosabb, ír, szerkeszt és néha figyelmeztet bennünket helytelen megfogalmazásainkra. Négy évtizedes munkáját most újabb elismeréssel jutalmazták, hiszen a Magyar Újságírók Országos Szövetsége március 14-én Aranytoll-díjjal tüntette ki
Fodor István: Kritikus vagyok magammal szemben(Ótos András felvétele)
Az utóbbi években az újságírás különböző területeiről kaptál elismeréseket. Hogyan vélekedsz a díjakról, milyen hatással vannak rád? Alakítanak még téged?
– Mindegyik díj valamilyen módon megtisztelő. Az Aranytoll olyan szempontból érdekes, hogy nem éppen azt a világnézetet képviselem, amit jelenleg a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, mégis nekem ítélték a díjat, és ezért is megtisztelőnek éreztem. A szakmai hozzáértésüket nem vonom kétségbe és az ideológiájukat sem, csak én nem azon az úton járok. Ami a díjakra összességében vonatkozik, a visszaigazolás miatt fontosak. Az is nagyon jó, amikor az olvasó dicsér meg, és ez a fajta elismerés is jólesik, hiszen ez egy szélesebb közönségtől, a szakmától jön, és alaposabb értékelés után történik. Az olvasói reagálás általában egy-egy írásra vonatkozik, habár olyan is elhangzik, hogy örömmel olvassák az írásaimat, és ez jó. Ez a visszaigazolás arra utal, hogy jó úton járok. Engem egyébként már nem hiszem, hogy el lehet téríteni a meggyőződésemtől, de jobb érzésekkel folytatom ugyanazt a munkát, amit korábban.
Egyetemi éveid végén kerültél a Magyar Szóhoz, és mindvégig hűséges maradtál a laphoz. Mi vitt előre a hétköznapokban, milyen újságíró akartál lenni, mire törekedtél?
– Minden írás egy alkotás. Mindig úgy voltam vele, és most is úgy állok hozzá, hogy a munkám az emberek elé kerül, és ha elolvassák, ne szégyenkezzek. Minden alkalommal, minden írásnál ez vezérelt. Vannak a szakmában olyan műfajok, amelyeket kis tapasztalattal egy idő után félkézzel megír az ember, de azokra ő sem figyel különösebben, meg az olvasó se. Amikor komolyabb műfajokhoz nyúlunk, már maga a műfaj megköveteli a felelősségteljesebb hozzáállást. Én mindig a munkámat akartam elvégezni, tettem a dolgom, nem éreztem, hogy különösebben nagyot alkottam, és ilyen szempontból jó a külső reagálás, a díjak. Egy kicsit maximalista vagyok. Ha a fémmunkás azt mondja, hogy ezt egy mikron pontosságúra kell megcsinálni, akkor nem lehet kettőre. Ez az újságírásban is így van, ha valamit meg lehet tökéletesebben írni, akkor én igyekszem úgy tenni, ha van rá időm, energiám. Ezt a szakmát egyébként behatárolja az idő, de igyekezni kell. Ha a fémmunkás munkadarabja nem jó, eldobják, itt meg bekerül az újságba, és olyan esetben szégyellnie kellene magát az újságírónak, hogy nem olyan munkát végzett, mint amilyet elvárnak tőle. Magammal szemben vagyok főleg ilyen kritikus. Soha nem a külső igényeknek tettem eleget azzal, hogy valamit jól megírtam, hanem magamnak.
Czegledi Rudolf polgármester gratulációja a négy évtizedes munkáért(Gergely József felvétele)
Mindig arról beszélünk, hogy az újságírónak sokat kell olvasnia. Te ezt nem csak mondtad, hanem tetted is, a szerkesztőségben legtöbbször újsággal a kezedben találtunk.
– Az olvasás nagyon fontos, és abban reménykedtem, hogy nyugdíjas napjaimban több időm lesz rá. Már nem azért akarok olvasni, hogy nagyot fejlődjek, hanem hogy elolvassam azokat a műveket, amelyekre eddig nem volt alkalmam. A szakmán belül mindenképp olvasni kell. Szépirodalmat azért mert stilisztikailag, meg szókincsben sokat segít, tájékozódás szempontjából pedig a napi információkat. Rengeteget lehet tanulni a kollégáktól, a jó írásokból. Vannak a szakmában olyan fogások, amelyekre az ember felfigyel, és később alkalmazza, hasznosítja azt a tudást, amit összeszed az újságolvasás alkalmával.
Azt vallod, hogy szabad sajtó nincs, a politika mindent befolyásolni igyekszik. Szerkesztőként hogyan tudtad megtalálni az arany középutat, és mit tanácsolnál a mostani szerkesztőknek?
– A szerkesztéspolitikát nagyjából meghatározza a lap vezetése. A múlt rendszerben a párt irányított, de a párt gyakran kritikus is volt önmagával szemben. Ezzel a lehetőséggel az újságíró is élt. Akkoriban is voltak párttól független kritikai írások, és azt hiszem, ezekhez érzék kell. Ebben a mostani rendszerben is érezni kell, meddig mehet el a szerkesztő. Mindenesetre a háttérben az a legfontosabb, hogy ne ártson. Mi kisebbségi sajtó vagyunk és a közösségi érdeket is szolgálnunk kell, és ha tetszik, ha nem, ez már egy bizonyos öncenzúrával jár. Az embernek a fő célt kell látnia, azt, hogy az írásával árt, vagy használ a közösségnek. Sokan úgy vannak vele, hogy csak az igazságot kell megírni. Ilyen nincs, senki nem írja meg minden alkalommal, mindenütt az igazságot, nyugaton se, keleten se. Valamikor istenítették a nyugati szabad sajtót, és kiderül, hogy addig van szerintük sajtószabadság, amíg a liberális szemlélet érvényesül. Ahol már konzervatívabb, más gondolkodás is megjelenik, ott már azt mondják, nem szabad a sajtó. A sajtót mindenki igyekszik befolyásolni, nem csak a hatalmi pártok, hanem az ellenzékiek is. Ha van a szerkesztőnek egy koncepciója, és meggyőződése a saját igazáról, akkor nem fogadja el a befolyásolást.
Mi az, ami háttérbe szorul a mai sajtóban, és mi az, ami szerinted hiányzik a Magyar Szóból?
– A sokszínűség hiányzik nálunk. Talán túl sok a beszámoló, a tényközlés, ami egyrészt jó, mert azt mutatja, hogy élünk, alkotunk, őrizzük a hagyományainkat, viszont én hiányolom pl. a Közös íróasztalunk rovatot, azt a helyet, ahol kialakul egy kis vita, ahol az emberek győzögetik egymást, ahol előkerülhetnek ötletek, vélemények. Azt hiszem, hogy a sajtó határon innen és túl is besorakozott a pártok mögé. Mindenütt van kormánypárti és mindenütt van ellenzéki. Az ellenzéknek minden rossz, amit a kormány akar, és fordítva, és ez egyik sem teljesen igaz, viszont a sajtóban így tükröződik. A magyarországi ellenzéket figyelem, és minden ember látja, hogy mennyit fejlődött az ország az utóbbi tíz évben, de az ellenzéki sajtóból az derül ki, hogy ez a kormány mindent tönkretett, ellopott, rossz irányba halad az ország, tehát az a néző, olvasó, aki azt kíséri, az nem látja az igazságot. Az újságírónak azért kell minél tájékozottabbnak lennie, hogy mindent lásson, és állást tudjon foglalni, mert egyik oldal sem igaz.
A MÚOSZ életműdíja, az Aranytoll-díj(Gergely József felvétele)
Két könyv szerkesztése is vár rád. A Magyar Szó 75 éves évfordulójára készítesz egy kiadványt és egy anekdotagyűjteményt is gondozol. Hol tartasz a munkával?
– Gergely József kolléga hódegyházi anekdotáit olvasgatom, és azt gondoltam, hogy könnyebb lesz a szerkesztése, de annyi műfaj, annyiféle rövid írás lesz benne, hogy nehéz a válogatás. Még nincs nálam a komplett anyag, úgyhogy nem fogtam neki a szerkesztésének, csak olvasgatom, javítom őket. A 75 éves évfordulóra készülő kiadványnak még nem kezdtem neki, pedig az sürgős lenne. Az egy válogatás lesz a Magyar Szóban 75 év alatt megjelent írásokból, és ott az anyag begyűjtése hatalmas munka lesz, biztos beletelik két-három hónapba, míg összeáll.
Mindig érdekelt a szociográfia és fiatalabb korodban írtál is kisebb esszét a faludról. Szerinted a mai olvasó igényli a szociográfiai munkákat?
– Érdekelné, ha lennének jó szociográfusok. Illyéséktől a harmincas évektől egy nagy robbanás volt a vidék ilyen jellegű megismertetése, és később a szocialista rendszerben Magyarországon is születtek jó szociográfiai munkák, és most is születhetnének. A nálunk is uralkodó társadalmi gondok, az elvándorlás meg a népszaporulat csökkenése olyan kérdések, melyekről remek szociográfiát lehetne írni, ha volna megfelelő szakember. Ehhez olyan ember kell, aki egy kicsit újságíró, egy kicsit író, ugyanakkor tudományos érzékkel is meg van áldva, hiszen nagy kutatás, felmérés kell hozzá. Intézmények foglalkoznak ilyesmivel, de azokból inkább tudományos jellegű munkák születnek, viszont a szociográfiához stílusban és a látásmódban is kell az íróiság, mert igazán csak akkor olvasmányos.
A nyugdíjba vonulásakor rendezett ünnepségen(Gergely József felvétele)
Mennyiben változott meg az életed azóta, hogy nyugdíjas lettél?
– Nincs akkora kötöttség, és ez jó. Azért nem akartam napi munkát vállalni, hogy megszabaduljak a feszültségtől. Amikor anyagot kérnek tőlem, akkor megint van határidő, fel kell dolgozni a témát, meg kell írni, de aztán megint nyugodtabb időszak következik, és ez a váltakozás már jobban megfelel. Most is szeretek bejárni a zentai szerkesztőségbe, hetente benézek, még az enyémnek érzem, és azt hiszem ez nem is múlik el, mert hatvanöt évből bő negyvenet ott töltöttem, és az a nagyobb része az életnek. Úgy is fogadnak egyébként a kollégák, mintha oda tartoznék.
Míg munkaviszonyban voltál, sokszor mondtad, hogy nyugdíjas napjaidban több időt szeretnél a kertben tölteni, rendezni akarod azt.
– Most, hogy nincs ez a kötöttség, tényleg sok időt a kertben töltök, szeretném szebbé tenni, jól érzem ott magam. Néhány évtizedes lemaradást kell helyre hoznom, és igyekszem ezt mielőbb megtenni. Termelek is, virágokat is ültetek, kipótolom a füvet. A természettel nem nehéz kijönni, vannak törvényei, és ahhoz kell alkalmazkodni. A társadalomban sokat okoskodnak, a természetben minden nyugodtabb. Jó ott több időt tölteni.
