Pislákoló láng

Ha Kabol (Kovilj) nevét említjük, és aki bármit is hallott erről a Duna menti faluról, először is az jut eszébe, hogy itt találhatóak a legjobb horgászhelyek a Dunán, és kiváló kirándulóhely is egyben a kaboli rét. Aki pedig már járt is itt, biztosan megcsodálta az ortodox kolostort, a több mint százéves kiszáradt tölgyfát a kis kápolnával. A tölgyfa tetején gólyafészek van, egyébként a falu szinte mindegyik villanykaróján ül fészkében egy-egy gólyapár, de ezen nem kell csodálkozni, ugyanis az itt elterülő kaboli rét kiváló vadászterület a számukra.

Horváth Orbánnal látogatunk a faluba. Ő itt született. Megmutatja szülőházát. Ma más lakja.

– Ezt az utcát valamikor Határ utcának nevezték, ugyanis itt volt Alsó és Felső Kabol között a határ. Később volt A. Ranković utca is, ma pedig már nem is tudom a nevét.

A sarki házon a táblán ez áll: Ulica Vojvođanskih brigada.

Horváth Orbánról azt olvastam, hogy családi emlékek alapján megírta a Kabol községben lezajlott magyarirtás történetét. 1942-ben Kabolban nem volt razzia, mert Horváth Orbán édesapja harmadmagával megakadályozta. Kétszáz fős listával kereste fel a kaboli elöljárókat a katonai hatóság, a helybéliek viszont közölték: a velük élő szerbek hű és békés alattvalói a magyar államnak, kezességet vállalnak értük – és emberségüknek, határozott kiállásuknak köszönhetően egyetlen embert sem vittek el Kabolból. A szerbek hálásak voltak, ígérték, hogy nem feledkeznek meg Molnár Andorról, Dunafalvi Lajos csendőrőrmesterről és Horváth Mihályról, akit játékos-kedves becézéssel csak Miskelának hívott minden szerb, aki csak ismerte…  1944 végzetes őszén Molnár Andort rettenetes, szadista kínzások közepette gyilkolták meg a partizánok. Miskelát a falusiak elrejtették, Újvidékre menekítették, de őt is elhurcolták és rövidesen ő is osztozott társai, és tíz- meg tízezernyi délvidéki magyar végzetében.

– Nem tudom, hol van édesapám eltemetve. Azt tudom, hogy nem itt.

Ezt már a sírkertben mondja. A temető Duna felőli részében nyugszanak a kaboli magyarok. A fent említett Andor szüleinek sírjánál állunk, ahol a szülők, Molnár János és Rozália neve alatt ez áll: Temetetlen fiuk Andor. Vaspánttal átfogott fakereszt, amely már a felismerhetetlenségig elkorhadt. Valaki művirágot tűzött rá.

A magyar sírok, de ugyanitt vannak a német sírok, és valahol itt vannak eltemetve a kaboli zsidók is, kis területet foglalnak el. Nem is lehet túl nagy, ugyanis Kabolban mindig is túlnyomó többségben szerbek éltek. Az adatokat böngészve feljegyzem, hogy 1910-ben a falunak 3055 lakosa volt, ebből 160 a magyar és 87 a német, a többi mind szerbnek vallotta magát. 1948-ban 5368 lelket számlált a falu, és azóta ez a szám szinte állandó. A 2002-es népszámláláskor Kabolnak 5599 lakosa volt, ebből 140 magyar.

– Ők magyarnak vallják magukat, de legtöbben nem tudnak magyarul, vagy rosszul beszélik a nyelvet. Talán még egy-két idős emberrel szót tudna váltani úgy, hogy ne keverjen beszédébe szerb szavakat. Látja, én is töröm a magyart. Szégyenlem is ezért magamat, de úgy hozta a sors, még gyerekként elköltöztem Újvidékre, itt jártam ugyan iskolába, de édesanyám apám halála után Újvidékre költözött, ott dolgozott. Én egy ideig nagyszüleimmel maradtam itt. Szerb iskolába jártam, az utcán szerbül beszélgettem, majd életem során mindig szerb környezetben voltam, feleségem is szerb, így hát nem volt alkalmam anyanyelvemet naponta használni. A kaboli magyarirtásról szóló könyvemet is szerbül írtam meg, Matuska Márton fordította magyarra.

A sírkövekről feljegyzem a magyar vezetékneveket: Juhász, Molnár, Nagy, Szvincsák, Igracski, Pásztor, Horváth, Szekeres, Fejes.

Egy tekintélyes német sírkőn a név: Andreas Seebach. Horváth Orbán elmondja, hogy apja nagyon jóba volt vele.

– Többször is együtt pálinkáztak és várták a felszabadítókat. Apám a magyarokat, ő pedig a németeket. De meg kell említenem Szekeres János nevét, aki több nyelven is tudott írni, olvasni. Neki sokat köszönhetnek az itteni magyarok azért, hogy ha még törve is, de még beszélik anyanyelvüket. Abban az időben még nem volt tévé, rádióval sem dicsekedhettek sokan. Ő szerzett magyar újságokat, és esténként az utcán a padon felolvasott belőle. Először ő maga toborozta az embereket a felolvasásra, másnap már jöttek egyedül. Pásztor Ferenc is nagy újságolvasó volt, 1974-ben halt meg, és haláláig több magyar nyelvű lapot vásárolt. Utolsó kívánsága az volt, hogy egy magyar újságot temessenek mellé. Meg is tették, de nem tudom, hogy melyik lapot olvassa most odaát, lehet, hogy éppen a Magyar Szót.

Fordulunk egyet a faluban. Benézünk a katolikus templomba. Egy ház és egy harangláb. Belülről rendezett. A padokon hagyott imakönyvekből látni, hogy látogatják is a hívők.

– Minden második szombaton Budiszaváról jár ki Róbert atya.

Ezt Juhász Verona mondja, akihez bejelentetlenül kopogtatunk be, mivel Horváth Orbán szerint nemigen kedveli az újságírókat, és ha előre jelentkeztünk volna, nem valószínű, hogy kizárt kapura találunk. A nyolcvanhat éves (1930) asszony, kalauzolómat megcáfolva kedvesen mosolyog ránk, Orbánt ismerősként üdvözli. Miután bemutatkozok, megdicsérem példásan rendbe tartott udvarát, megcsodálom a kukacvirágot, a pompázó szegfűt, a házba, a konyhába hív bennünket.

– Igyekszem mindent rendben, tisztán tartani. Most már segítenek ebben a gyerekek, az unokák, sőt a dédunokák is. Mert dédunokákkal is büszkélkedhetek. Megboldogult férjemmel három fiú gyereket neveltünk fel, innen az öt unoka, az unokáktól pedig a hat dédunoka.

Verona néni tökéletes magyarsággal mondja el mindezt. Meg is dicsérem, hogy milyen szépen beszéli nyelvünket, és csodálatomat fejezem ki, hogy ebben a környezetben, ahol az utcára kilépve csak szerb szavakat hallhat, kristálytiszta maradt.

– Ezt annak köszönhetem, hogy nem itt születtem, hanem Budiszaván, és magyar iskolába jártam. Mindig is szerettem a történelmet, az irodalmat, a verseket, a dalokat. Szüleim belém nevelték a magyar érzelmet és az a mai napig nem kopott ki. Fiaink szerb iskolába jártak, mind szerb asszonyt vett el feleségül, de mind a három fiunk jól tud magyarul. Mert itthon mindig, és csakis magyarul beszélgettünk, meg aztán, amit én az iskolában tanultam a magyar történelemből, irodalomból, mind átadtam nekik. És később az unokáknak is, most pedig a dédunokáknak. Persze őket még csak most tanítom, már tudnak néhány szót magyarul. Nagyon örülök, hogy itt vannak, mert most kedvemre elbeszélgethetek anyanyelvemen. Egyébként csak a  Duna Tévét nézem, de olvasok is magyarul, ha kezembe kerül egy-két könyv. Érdekes, hogy itt élek, ebben az országban, egy szinte tiszta szerb közösségben, és kevésbé érdekel, hogy mi történik körülöttem, annál inkább, hogy mi Magyarországon. Amíg a férjem élt, nagyon sokat jártunk ott, keresztül-kasul bejártuk az országot. A Balatonon többször is nyaraltunk, Pesten végigsétáltunk a Lánchídon, még a hullámvasúton is ültem. Szeretek elmenni a templomba, mert ott tudok néhány magyar szót váltani a falubeliekkel, és rendszeresen járok Budiszavára, minden ünnepen ott vagyok, csak az a baj, hogy ott is már egyre kevesebb embert ismerek. Amikor fiunk először szerb lányt hozott a házba, nagyon nem tetszett. Azt mondtam neki, most megfogod Smiljo kezét és szépen elvezeted. Nem haragudtam én a lányra, csak azt szerettem volna, ha fiaim magyar lányokat vesznek el. Hát nem így történt. Smiljo maradt, én pedig megszerettem. Mind a három menyem nagyon rendes, szorgalmas, és egyik sem tiltja, hogy a gyerekekkel vagy az unokákkal magyarul beszéljek, hogy magyarul szóljanak hozzám. Ahhoz, hogy nem kopott ki teljesen a magyar szó a családból, talán az is hozzásegített, hogy soha sem voltam munkaviszonyban. Négy férfi mellett nem is lehettem volna. Férjem a szövetkezetben dolgozott, én pedig, amit megtermeltem a kertben, a piacon eladtam. Ebből éltünk. Boldogan. És soha sem felejtettem el, hogy ott, ahol nincsen magyar dal, magyar ének, ott kihal a magyar érzés is. Ma is a dédunokáimmal együtt dalolok magyarul. Így próbálom megőrizni és talán fellobbantani lelkükben a pislákoló lángocskát.