Görnyedt hátú asszony kopott kabátban a kertjében szedett virágokat viszi a piacra: kenyérre kell a pénz.
Homályos tekintetű bácsi megpakolt biciklijét tolja az úttesten. Műanyagot gyűjtött: egy zsák tüzelőre kell a pénz.
Testvére kabátját ölti magára a fiú kora reggel, iskolába indul. Ott legalább enni kap. Uzsonnára nincs pénz.
Kétségbeesetten indul útnak az anya, gyorsan szedi a lábát, bízik abban, a mai állásinterjúból végre munka is lesz. Albérletre kell a pénz.
A lány vágyakozik: tanulna, egyetemre menne, de... Dolgozni kell. Továbbtanulásra nem jut pénz.
Az apa reggeltől estig robotol. A napszámot haza viszi. Új cipőre még sincs pénz.
A szülők reggel mindketten munkahelyükre sietnek. A hónap végén az alapvető élelmiszereken kívül másra mégsem jut pénz.
Van-e, jut-e, érkezik-e, időben-e, elég lesz-e?
Hányszor s hány családban hangzik ez el itthon, Szerbiában, ahol a hivatalos adatok szerint a lakosság mintegy tíz százaléka él mélyszegénységben, vagyis a létminimum alatt, de további milliók tengődnek egyik napról a másikra minimálbérből, vagy annál egy kicsit többől. Mégis pontosan tudjuk mindannyian, mennyi az a pénz, amiből kényelmesen lehetne élni anélkül, hogy a fentebb feltett kérdések mindennap megfordulnának a fejünkben.
A szegénység mégsem csak a pénz hiánya, annál sokkal több. Hiszen ha nincs pénz, nem jut ételre, de emellett nem jut megfelelő életkörülmények biztosítására sem. Nincs pénz tisztálkodási szerekre, megfelelő öltözékre, tüzelőre. Nincs lehetőség tanulásra, megfelelő fejlődésre, aminek következtében egyenes az út a teljes elszigeteltségig. A mélyszegénységből kitörni ebből kifolyólag szinte lehetetlen.
A legújabb számítások szerint a létminimumon, vagyis a napi két dollárból, vagy annál is kevesebb összegből élők száma a világon eléri az 1,3 milliárdot. Majdnem kétszer ennyien, vagyis további 2,5 milliárd ember viszont szegénységben él, ami azt jelenti, hogy ugyan az éhhalál nem fenyegeti, emberhez méltó életet aligha tud teremteni magának. Máris csaknem négymilliárd embernél tartunk, ami a világon élő lakosság fele!
Naponta 24 ezer ember hal éhen a világban, 300 millió gyermek pedig nem kap a szervezete fejlődéséhez szükséges táplálékot. Évente 11 millió kisgyermek hal meg éhezés vagy alultápláltság következtében. Az alultápláltság több embert öl meg mint az AIDS, a TBC és a malária együttesen.
Az élelmezési szervezetek a becslések szerint naponta négyezer embert mentenek meg az éhhaláltól, ami becsületre méltó és csodával határos tett, mégsem elégedhetünk meg vele.
A gyermekek világnapja kapcsán idén szeptemberben közzétett UNICEF- jelentés cseppet sem bizakodó a jövőt illetően. Annak ellenére, hogy az ENSZ célként tűzte ki maga elé, hogy az elkövetkező húsz évben megszünteti a mélyszegénységet az egész világon, a tendencia azt mutatja, hogy ez korántsem lesz egyszerű, s végképp nem azokkal a módszerekkel és azzal a segélymennyiséggel, amellyel most próbálkoznak.
Az UNICEF szerint ugyanis 2030-ra, amennyiben a jelenlegi állapotok változatlanok maradnak, negyedmillióval több haláleset következik be a klímaváltozásnak betudható alultápláltság, malária és hőség következtében, mint ma. Csak abban az évben több mint három és fél millió gyermek hal meg ötéves kora előtt. Ez azt jelenti, hogy az előttünk álló tizennégy évben csaknem hetvenmillió gyermek hal majd meg.
Nálunk sem kecsegtetőbb a helyzet, annak ellenére, hogy ha szegénységről, éhező gyerekekről beszélünk, mindenkinek a csontsovány, pókhasú, fekete bőrű gyermekek jutnak az eszébe. A szerbiai falvakban, a vajdasági városokban is vannak azonban olyan gyermekek, akiknek az egyetlen napi étkezése az iskolában kapott uzsonna. S vannak olyan tanítónők a közelünkben, akik napi szinten több vekni kenyérrel és néhány doboz pástétommal érkeznek az iskolába oktatni, mert a diákjaik éhesen ülnek a padokban.
S éhezik több tízezer nyugdíjas, akiknek nincs már erejük leszedni a kertjükben termő virágot, s nincs erejük műanyagot válogatni, száraz kenyeret keresni a nagyvárosok tömbházai előtti kukákban. S nem csak éhezik, fázik is nagyon sok hetvenéves, akinek most nem jut tüzelőre, pedig negyven évig tisztességes munkával tisztességes életet tudott teremteni magának és családjának.
S fázik annak a gyermeknek a lelke is, aki szüleinek nem jut számítógépre, akinek nem tudnak könyveket venni, aki nem tud eljutni osztálytársaival a kirándulásra, de még csak a hétvégi bulira sem futja. Milyen álmokat dédelgethet, s vajon lesz-e ereje és lehetősége kitörni abból a szegénységből, amibe beleszületett, vagy belekényszerítette az élet?
A szegénység nem csak a pénz hiánya, a szegénység nem csak az éhezés. Mégis minden a hiányából fakad. Az éhezésen túl a reménytelenség, az elszigeteltség, a lehetőségek hiánya, az oktatás hiánya, a bűnözés, a függőségek, az ebből és a kilátástalanságból fakadó erőszak. Egy olyan világ ez, aminek gyermekként és egészséges felnőttként sem kíván senki a része lenni.
Csillogó szemű kisgyerek néz, ahogy a kiflit majszolom. Kérne, de könyörgés nem hagyja el a száját. Visszamegyek a pékhez, majd a kezébe adom a puha, sós süteményt. Mikor éhezik meg újra?
Az asszony rendre hozza a kimosott befőttes üvegeket. Átvesszük, hogy iskoláskorú ikreinek megvegye, amire szükségük van. Titkon reménykedünk, hogy a teljesen reményvesztett nő ezúttal nem sörre költi majd a pénzt.
Munkából hazafelé menet megállok majd a bolt előtt, és napraforgóból készült csokrot vásárolok egy bácsitól.
„Van olyan nyomorúság, amelynek láttára valósággal szégyen boldognak lenni."
Jean de La Bruyére
