Léphaft Pál lapunk életműdíjában részesült. Nincs olvasónk, aki akár alkalmanként veszi kezébe a Magyar Szót, hogy ne tudná ki ő. Az anyaországban, a Kárpát-medencében megjelenő lapok sokaságában jelentek meg rajzai, karikatúrái, rendszeresen látogatja a jelentősebb táborokat, kiállít, kiállításokat nyit meg. Hatvanöt évesen is állandó mozgásban van, sok huszonöt éves kolléga is megirigyelheti tempóját. Mindenki ismeri, mégis megkérdezem tőle:
Ökrész Rozália igazgatónőtől vette át a kitüntetett az életműdíjat
Ki vagy te, Léphaft Pál?
Telepi házában beszélgetünk. Az asztalon az ádventi koszorú. Mellette egy tál ínycsiklandozó túrós rudacska. „Feleségem, Edit sütötte, kóstoljuk meg”. Az udvari ablakon időnként kíváncsian bekukucskál egy fekete fej, Mefisztó, a kutya feje.
– Léphaft vagyok. Nagybecskereken születtem, ott tanultam, ott ismertem meg feleségemet, ott inaskodtam. Nem terveztem újságírónak lenni. Valahogy ösztönösen jött, én mindent ösztönösen csináltam. Inas koromban a zsebemben hordtam egy keskeny, szürke Ady-kötetet és olvasgattam a verseket. Közben múltak az évek, feleségem – akkor még nem volt az – befejezte a gimnáziumot és Újvidékre iratkozott az egyetemre. Nekem is az volt a szándékom, hogy tovább tanuljak, így 1972-ben mindketten megérkeztünk Újvidékre, és itt kezdődött el egy egészen más élet. Kinyílt előttem a tér, a szellemi és a valódi tér is, és ekkor láttam, hogy mi mindent lehet csinálni. Koncertekre jártunk, színházba, moziba… A Bölcsészkarra jártam, a Magyar Tanszékre, ahol nagyon érdekes előadásokat hallgathattam. Rettentően sokat tanulhattam, szinte fürödtem mindebben, nagyon nekem való volt ez a közeg, kiválóan éreztem magam benne.
Hogyan kerültél az újságírásba?
– Miután abszolváltam, már kezdtem kacsingatni a TV felé. Klemm Jóska barátom már ott dolgozott, és ő nógatott. Gyere föl, gyere föl. 1977-ben felmentem és ott maradtam 1987-ig, tíz évet.
Ez megint egy új világ volt a számomra, életemnek egy új fejezete. Újságírás! Elmondhatok valamit a világnak! Gyorsan rájöttem, hogy ez nem egyszerű. Rájöttem arra, ahhoz, hogy bármit is elmondjál újságíróként, először is meg kell magadat ismerni, mert ha ezt nem teszed meg, akkor nem is tudod, hogy mit mondjál. Amikor ismerkedsz önmagaddal, rájössz, hogy neked van elképzelésed a szépről, az életről, a rútról, a társadalomról, az igazságról. És ha már ismered magad, riportokat készítve mindig egy kicsit magadat is beleszövöd ezekbe az írásokba.
Tíz évig voltál az Újvidéki Televíziónál, majd pályafutásod folytatásaként a Magyar Szóhoz szerződtél.
– Igen, ugyanis megüresedett a karikaturista helye. Szeles Károly lánya, Mónika után Amerikába költözött, és a Magyar Szó akkori főszerkesztője megkért, hogy vegyem át a helyét. Már korábban rajzolgattam, már az egyetemen az Index egyetemi lapban jelentek meg rajzaim, a Magyar Szóban pedig az első 1973-ban. A külpolitikán. Akkor azt hittem, hogy az világcsúcs, de később rájöttem, hogy rettentően rossz volt.
Hogyan jut el a karikaturista, és általában az újságíró a rossz rajztól, a rossz riporttól, kommentártól, fotótól a jó, megbecsült munkáig?
Léphaft Pál
– Úgy, hogy lehetőséget kap, lehetőséget adnak neki. Leközlik a rajzot, a fotót, a riportot és amikor leközölték, abban a pillanatban látod, hogy talán ezt másként kellett volna megcsinálni, és amikor az ötödik, tizedik, századik munkádat leközlik, akkor mindig arra jössz rá, hogy lehetett volna jobb is. És közben lesznek példaképeid, akikbe kapaszkodsz, és azokat a fogásokat, amelyeket ők alkalmaznak, próbálod te is alkalmazni. Közben igyekszel a saját énedet belevinni az alkotásodba. És folyamatosan érdeklődsz, kíváncsian kíséred mi történik abban a világban, amelyhez alkotóként te is tartozni szeretnél, vagy már tartozol. De ehhez kell a hely, ahol publikálhatsz. És azt is közölni kell, ami nem teljesen tökéletes, de mondjuk érzed, hogy egy fiatal kolléga jó úton jár. Ha erre van mód, akkor van remény arra, hogy tapasztalatra is szert tegyél, és ha eléggé önkritikus vagy, akkor fejlődni is tudsz, és akkor eljuthatsz arra a szintre, amelyen jól érzed magad, és ekkor örömöt lelhetsz a munkádban, abban, hogy megírhatod, megrajzolhatod saját véleményed.
Állítólag a vélemény szabad, csak nem mindig szabad kimondani.
– Egy amerikai híres nyelvész, filozófus, Noam Chomsky, amikor megkérdezték tőle, hogyan merészel bizonyos társadalmi rétegekről olyanokat mondani, amire más még gondolni sem mer, azt válaszolta, hogy „Én megvettem a saját függetlenségemet”. Tehát ő olyan tiszteletre tett szert munkája révén, hogy senki sem bánthatta, ha bárkit is keményen kritizált. Egyébként a sajtószabadságról az a véleményem, hogy az nem létezik. Amikor enyhe gúnnyal megkérdezik tőlem, hogy te Pali, még mindig abban a Magyar Szóban dolgozol? Én erre azt válaszolom, hogy igen, és én ebben a Magyar Szóban teljes szabadságban élek. Mert azt olvasok, amit akarok, azt írok, amit akarok, azt rajzolok, amit akarok, azt szerkesztek, amit akarok. Senki semmit nem szól. Ha szól, akkor morgok. Lehet, hogy ebben a korban, hatvanöt évesen ezt már lehet. Lehet, de egy biztos, az, hogy a korábbi egyeduralmi rendszerben tudni lehetett, hogy mit és hogyan szabad írni. Mindent meg lehetett írni, meg lehetett rajzolni, csak tudni kellett hogyan, tudni kellett a sorok között is közölni a gondolataidat. Mi ezt megtanultuk, de ehhez nemcsak szakmai tudás kellett, hanem rátermettség, körmönfontság is. Mindig tudni kell a sorok között is elmondani a gondolatokat, de ehhez elsősorban tudni kell írni. Tehát a sajtószabadság, abban a csillogó voltában, ahogy emlegetik, nem létezik. Az emberek különböző világnézet mögé sorakoznak fel, mindenkinek megvan a saját elképzelése, és ez nem baj. A mi gondunk az – gondolok itt a Magyar Szóra –, hogy egyetlen napilap lévén valamiféle öszvérlapként működünk, amelyben az irodalmi kritikáktól, a hírekig, a lottóig, a tárgysorsjátékon át a politikai kommentárokig minden benne van. Számunkra ezért a mérték nagyon fontos. Tudunk-e kellőképpen mérlegelni? Persze ebbe a méregetésbe a politikum folyamatosan beleszól, de ez a világ minden lapjánál így van, még annál is, amely azt hirdeti magáról, hogy független. Felteszem a kérdést, hogy kitől vagy független? Az ember, az újságíró is mindig valaki vagy valami mellett elkötelezi magát. József Attila sorait idézzük előszeretettel ilyenkor, hogy szép az ami érdek nélkül tetszik. De itt nincs vége ennek az idézetnek. Később ő másképp folytatja, ami azt jelenti, hogy ha én a jó mellett kötelezem el magam, az elkötelezettség. Ha a rossz mellett, az is elkötelezettség. Mindig elkötelezed magad, egy emberi jóság mellett vagy saját elveid mellett. Ez azt jelenti, hogy mindig valakinek felelek, önmagamnak, vagy annak az elvnek, amelyet vallok.
Ha feltehetnél egy kérdést, mi volna az?
– Negyven éves újságírás után már tettem szert valamiféle tapasztalatra, nagyjából meg tudom csinálni azt amit szeretnék, érthetően, látványosan meg is tudom fogalmazni. Miért van az, hogy az én megbecsültségem, anyagi, társadalmi megbecsültségem alacsonyabb, mint egy harmadrangú politikusé? Ma egy harmadrangú politikus sokkal többet keres mint én, más a státusa. Miért van ez? A választ is megadom, mert a kassza kulcsa mindig a politikusnál van.
A megbecsültség, a magasabb fizetés mellett hatvanöt évesen mire vágysz még?
– Csak egy kis békességre. Békességre, hogy nyugodtan, nyugodtabban alkothassak.
