Újvidéken, a szerkesztőségben ülök Virág Árpáddal, aki a Magyar Szó idei újságírói díját érdemelte ki. Egy fotót nézegetünk, volt és még aktív újságírók, politikusok, ügyvédek néznek velünk szembe a képről. Aktuális fotó. Pár szót váltunk róla, az ott megmutatkozott emberekről, és arról is, aki nincs rajta. Árpádnak ezzel a képpel kapcsolatban van véleménye. És kell is, hogy legyen. Az újságírónak mindig kell, hogy legyen véleménye, és bátorsága is, hogy azt kimondja. Ugyanakkor körültekintőnek, megfontoltnak is kell lennie, ha nem az a szándéka, hogy bárkit is megsértsen, megalázzon. Az újságíró kötéltáncos. Ha rosszul lép lepottyan.
Ökrész Rozália igazgatónő adta át az elismerést (Ótos András felvétele)
Amikor hét évvel ezelőtt ezt a hivatást választottad, tudtad-e, hogy jó lépést teszel? – kérdezem tőle, miután félretesszük a fotót.
- Igaz, hogy egy ideig a turizmusban dolgoztam, de az írás mindig a szívem csücske volt. Publikáltam a Híd folyóiratban, fordítottam, de még korábban a bajsai általános iskolában, majd a topolyai középiskolában is különböző fogalmazási versenyeken vettem részt. Már akkor díjaztak, megnyertem például a Jó Pajtás versenyét. Úgy érzem, hogy jól léptem.
A tanáraid közül ki terelgetett erre az útra?
- Borús Sándor volt Bajsán a magyartanárom. Neki sokat köszönhetek. És Faragó Kornéliának, aki a magyar tanszéken tanított.
Két év újságírói munkád után a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete már díjazott. Öt évre rá következik az újabb díj. Mennyire hatnak rád ezek az elismerések?
- A díjaknak természetesen örülök, mert a munkám elismerését jelentik, de a munkámat nem fogják befolyásolni. Nem tartom általuk magamat fontosabbnak, nagyobbnak. Teszem a dolgom, ahogy eddig is tettem. Nem a Pulitzer-díj a célom, de ha netán egyszer megkapnám, nem utasítanám vissza.
Hagyjuk a díjakat, inkább beszélgessünk arról, hogy hét év munkásságod során ki az a három ember, akivel sikerült beszélgetned és büszkén említheted meg a nevüket?
- Minden alanyomra egyformán tekintek. Előítélet nélkül ülök le velük beszélgetni. A beszélgetés során, valószínűleg a kérdéseim függvényében, egyik személy jobban, a másik kevésbé nyílik meg. Ez érthető is, ugyanis politikai újságíróként elsősorban politikusokat szólaltatok meg. De mondhatok egy példát, Latinka Perovićtyal készítettem interjút, amelyben olyan gondolatokat mondott el, amelyeket a szerb médiával addig még nem közölt. Szerbia és a szerb nemzet útjáról beszélt, nem éppen jó fényben. Ezt az interjút a szerb média átvette, elemezte, majd interjúkat készítettek Latinka Perovićtyal, s mindezt a Magyar Szóban megjelent kijelentései nyomán. Ennek örültem, mert a munkámnak volt visszhangja. Különben ebben a mi miliőnkben, ebben a magyar környezetben, a vajdasági magyar újságírásban igen nehéz úgy feltörni, olyan alkotást az asztalra tenni, amely megrázná a világot. Pulitzer-díj egyelőre kizárva. Még két példát kellene felhoznom. Pillanatnyilag nem tudok, de még van erre időm.
A szerkesztőségben Szecsei Szabolccsal és Kis Laura kollégákkal
Rendben, egyet említettél, de újságíróként hol Budapesten, hol Nišben, de néha Salzburgban, Passauban vagy. Kevésbé Székelykevén, Udvarszálláson, Muzslyán… Ezek az utóbbi helyek nem vonzanak, nem tartod érdekesnek, fontosnak azokat?
- Számomra ugyanolyan élmény a pesti és a niši út is. De emlékezetes a passaui út is, amikor a menekültek helyzetét vizsgáltam. Gyönyörű városként éltem meg, maga a téma is érdekes volt, de számomra ugyanannyit tud adni egy belföldi út is. Engem inkább az úgymond nagy események érdekelnek. Nem vagyok biztos abban, hogy Udvarszálláson feltalálnám magam. Egy faluriport nem tud annyira lázba hozni, mint mondjuk a nem régi niši kormánytalálkozó, vagy más jelentős, vagy annak tűnő politikai esemény. De a kezdettől tulajdonképen a Magyar Szóban is ebbe az irányba tereltek.
Az újságíró akkor boldog, ha írását elolvassák és szólnak róla. Akár jót, akár rosszat. És itt nem elsősorban a politikusokra gondolok, hanem az olvasókra. Te mennyire érzed, hogy írásaidat olvassák, odafigyelnek mondataidra, gondolataidra?
- Tapasztalatom, hogy a visszajelzések a politikai szövegekre, főképpen a kommentárokra érkeznek. Másfél évvel ezelőtt például volt egy kommentárom, amelynek A hátrahagyott emlékek országa volt a címe. Akkor még nem foglalkoztunk sokat az elvándorlással, de már akkor látszott, hogy Szerbiában már csak az emlékek maradnak meg, amelyeket az idősek még őriznek, mert a fiatalok mind elmennek külföldre. Erre az írásomra nagyon sok ember reagált, személyesen is, az újság által, ismerőseim révén. Ennek nagyon örültem, az ilyen és ehhez hasonló visszajelzések, még ha mindig nem is jók, felérnek egy-egy díjjal. Persze – tudod magad is –, hogy a mi munkánkban rengeteg olyan dolgot is el kell végezni, amiért nemcsak, hogy díj nem jár, hanem még egy gyengéd hátba veregetés sem a szerkesztő részéről. Annak ellenére, hogy ezek között az írások között is voltak és lesznek is, amelyek nagyon nehezen készültek el és olyan információkkal telítettek, amelyek másnak nem voltak meg.
Ótos Andrással a szerb parlament előtt
Kommentárjaid közül azt említetted, amelyben az elvándorlással foglalkoztál. Téged ez a téma csak újságíróként, vagy emberként, itt, Szerbiában élő vajdasági magyarként is érdekel? Elvándorolnál?
- Hát, erre a kérdésre nem könnyű válaszolni. Sokáig személyesen nem érintett a téma, de az utóbbi időben egyre gyakrabban foglalkoztat. Nem azért, mert különösebben ki kívánkoznék innen, hanem az elmúlt hónapokban a baráti és rokoni körömből, akik számomra sokat jelentettek, és jelentenek is, sokan útilaput kötöttek a talpukra. Németországban keresnek boldogulást, legtöbbjük családostul. Mindent itt hagynak – engem is – és új életet kezdenek odakinn. Nem jó érzés, amikor a korosztályom fele eltűnik mellőlem. Ilyenkor még egy ideig az ember fenn tudja tartani a kapcsolatot velük, de ez a kapcsolat is lassan halványul, végül megszűnik. Ezért foglalkoztat az utóbbi néhány hónapban az, hogy én is felszedem a sátorfámat, ugyanakkor pedig, ha belegondolok, nem tudom, mit érek ezzel el. Itthon jól érzem magam. Nem tudom elképzelni, hogyan működhetnék mondjuk egy németországi lapban, amikor nem tudok németül. Vagy menjek kőművesnek?
De ha nem próbálod meg, lemondasz a Pulitzer-díj elnyerésének a lehetőségéről is.
- Lehet, de már mondtam, számomra a díjak nem annyira fontosak, hogy azokat hajhásszam. Teszem a dolgom, ennyi. A díj meg a fizetéskor a prémium pedig azt jelenti számomra, hogy nem túl rosszul, még ha magammal szemben nem vagyok mindig elégedett. De, azt hiszem, hogy ez a normális, ez vezethet a következő díjig. Még lehet, hogy a Pulitzerig is.
