Az olasz rendőrség 1992. április 22-én minden magyarázat nélkül letartóztatta Abdennacer Naït-Liman tunéziai születésű férfit, miután az illető Párma főterén egy olyan emberi jogi civil megmozduláson vett részt, melyen a tunéziai honfitársait érő bántalmazások, atrocitások ellen tiltakozott. Plakátokat ragasztgattak az áldozatokat ábrázoló teljesen élethű és hátborzongató fotókkal. Saját elmondása szerint sok olyan olasz származású ismerőse van, aki ezt a megmozdulást követően inkább elállt tunéziai nyaralási terveitől, annak ellenére, hogy ez az észak-afrikai állam igencsak népszerűnek számított akkoriban is az olaszok körében.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága Strasbourgban
Naït-Liman 1957-ben született az északnyugat-tunéziai Jendouba faluban, egy nyolcgyermekes család második sarjaként. Már 25 évesen politizálni kezdett. A rezsim ellen lázadozott, csatlakozott az akkoriban szólásszabadságot és alapjogokat hirdető Iszlám Ellenzéki Mozgalomhoz. 1987-ben minden megváltozott az országban, üldözések és politikai perek vették kezdetüket, Naït-Liman Olaszországba költözött, nem érezte magát biztonságban Tunéziában. Politikailag aktív maradt, de az 1992-ben bekövetkezett letartóztatását egy európai államban legnagyobb rémálmában sem remélte volna.
A rendőrállomáson bezárták, elvették a dokumentumait. Néhány nap múlva egy repülőre tették, kiadták szülőhazájának.
Tuniszban negyven napon át kínozták a legembertelenebb körülmények között. Az átélt tortúra hatására beismerte „minden bűnét”, feltételesen szabad lábra helyezték az ítélet kézbesítéséig. Az ítélet 18 hónap börtönbüntetés volt. Naït-Liman a szökés mellett döntött. Visszaemlékezve az átéltekre, el nem tudta volna képzelni azt, hogy másfél évet túléljen, ha 40 napot is alig sikerült. Az orvosi leletek megállapították: kevés hiányzott ahhoz, hogy elveszítse az egyik karját és lábát.
A szökés nem volt egyszerű. Előbb 150 kilométert tett meg egy taxiban Tuniszig, aztán onnan 550 kilométert vonatozott és taxizott tovább a líbiai határig. Tripoliban csatlakozott hozzá a felesége és két gyereke, akik az Amnesty International segítségével már korábban is nyomára próbáltak bukkanni. Onnan Törökországba, majd Svájcba utaztak. Vándorhónapok – így nevezi Naït-Liman életének ezt a periódusát. 1993-ban menedékjogért folyamodott, 1995-ben Svájc pozitív döntést hozott a kérelmet illetően. Már két évtizede Genf mellett él, egy a tunéziai áldozatoknak segítséget nyújtó szervezetet működtet.
Már csak mi, újságírók várunk bebocsátásra a tárgyalás délelőttjén
2001-ben Naït-Liman arról értesült, hogy Tunézia korábbi belügyminisztere, akit maga az átélt atrocitások legnagyobb felelősének tart, éppen az egyik genfi kórházban fekszik kezelésen. Bűnvádi feljelentést tett az exminiszter ellen, akit azonban a svájci hatóságok nem tartóztattak le, mielőtt elhagyta volna az országot. Újabb feljelentéseket tett a politikus és szülőhazája ellen is, a svájci legfelsőbb bíróság azonban a hosszas folyamat végén úgy ítélte meg: nem áll hatáskörében eljárni az ügyben, mert a meghurcoltatás egy másik állam területén ment végbe. Naït-Liman röviden így fogalmazta meg helyzetét egyik nyilatkozatában: Svájc elismerte, hogy szenvedtem, s meggátolta, hogy kárpótoljanak. Naït-Liman az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, annak megállapítását kéri voltaképpen, hogy Svájc megakadályozta az igazságszolgáltatás érvényesülését, megszegte az európai konvenció idevágó előírásait.
Bármilyen döntést hozzon is a bíróság, annak bizonyára óriási jelentősége lesz a továbbiakban az európai joggyakorlatra. Éppen akkor jártunk a franciaországi Strasbourgban, a bíróság épületében, amikor annak legfelsőbb szerve, a Nagykamara hallgatta az ügyben meg a felperes és a svájci oldal érveit is. A strasbourgi út a MIDAS Európai Kisebbségi és Regionális Nyelveken Megjelenő Napilapok Egyesülete tanulmányútja keretében valósult meg.
Túl azon, hogy egy ilyen egyedülálló bírósági üggyel is megismerkedhettünk, megtapasztalhattuk azt is, sokfélék az emberi sorsok, s mindenki más módon, a saját rendelkezésre álló eszköztárat alkalmazva próbál érvényt szerezni igazának. Hosszú sorok álltak a bíróság épülete előtt azon a délelőtt, amikor ennek az ügynek a tárgyalását tartották. Egy romániai férfi a bíróság mellől kiabálta félpercenként: „Hol a nyugdíjam? Rablók!” Egyik kollégánk megpróbált utánajárni annak, mi készteti arra, hogy ilyen módon hívja fel magára a figyelmet, az öregúr azonban valóban olyan dühös volt, hogy nem akart még beszélgetni se senkivel. Nem egy jól átgondolt tiltakozó megmozdulás része volt hát az ordítozás, tényleg annyira fel volt háborodva a vele történtek miatt. Másnap a román nagykövetség épülete előtt tette mellesleg ugyanezt.
Megtapasztaltuk természetesen azt is, hogy Strasbourg nem csak az európai intézményrendszerről, adminisztrációról, bürokráciáról szól. A Rajna szépsége, a városközpont varázsa eleget fog tenni minden autentikus elemet kereső turista igényeinek. S bármennyire is képes legyen arra, hogy a maximumot nyújtsa a városi nyüzsgés, az elzászi konyha, a panorámák terén, a Strasbourg név kimondásakor akarva-akaratlanul is mindannyiunkban a jog, a bíróság, a politika gondolata merül majd fel ezentúl is elsőként.
