A legnagyobb veszély olykor abban rejlik, hogy biztosra veszünk dolgokat, megfeledkezvén arról, hogy nem közhely a megállapítás, miszerint semmi sem tart örökké. A Föld édesvízkészlete nem kifogyhatatlan. Egyre kevesebben bélyegzik meg elvakult környezetvédőként, vagy az összeesküvés-elméletek megszállottjaként azokat, akik a vizek és egyéb természeti értékeink, erőforrásaink védelméért szállnak síkra. A víz az új kőolaj, azzal, hogy a vízre a túléléshez van szükség, kongatta meg immár több évtizeddel ezelőtt a vészharangokat a tudóstársadalom. A Világbank 2016-ban összeállított jelentése szerint a klímaváltozás a víztartalékokat érinti a legsúlyosabban. A vízhiány fegyveres összecsapásokhoz vezethet és további migrációkat generálhat. A Világbank becslése szerint egyes országok a GDP hat százalékát költhetik a vízhiány következményeinek elhárítására, ez pedig az állam teljes gazdaságát válságba taszíthatja.
A víztartalékok kisajátítása a terrorizmus egyik legveszélyesebb és legalattomosabb formája, állapította meg 2002-ben Vízháború című szakmai értekezésében Vandana Shiva indiai fizikus, ökológus, antiglobalizációs aktivista „Terrorcselekmény az is, amikor a vizeket magánosítják, amikor a szegényektől megvonják a vízhez, illetve a tiszta vízhez való jogot. Ha a vízháború kontextusában elemezzük a folyamatokat, a terrorizmus nem az afganisztáni hegyek mélyén zajlik, hanem a piacgazdaság leple alatt, elrejtőzködve a Kereskedelmi Világszervezet, vagy az Észak-amerikai Szabad-kereskedelmi Egyezmény szabályai között. A terrorizmus és a konfliktusok a kapzsiságban és a mindenkit megillető javak kisajátításában gyökeredznek.” 2025-ig a világ 56 országában merülnek fel komoly gondok a vízellátásban, és a tiszta víz legalább 817 millió ember számára válik elérhetetlenné, írta Shiva tudományos felmérésekkel alátámasztott kimutatásokra hivatkozva.
Mindennek fényében felelőtlenségnek hathat, hogy Szerbia szinte egyáltalán nem óvja egyik legértékesebb kincsét, és a vízpalackozó vállalatok 80 százalékát már magánosította. A törvényhozás a vizekről szóló törvényben szavatolja, hogy a víz természeti kincs és a Szerb Köztársaság tulajdonát képezi, azzal, hogy megengedi a használati jog megszerzését.
Nada Vidović okleveles közgazdász nem egyszer abbéli aggályának adott hangot a sajtóban és különböző rendezvényeken, hogy a szerb államvezetés nem fordít kellő figyelmet vizeink megóvására. Vidović nagy ellenzője a vízpalackozó üzemek magánosításának. Az első ilyen magánosítást 2004-ben ejtették meg. Ekkor vásárolta meg a Danube Food Group az aranđelovaci Knjaz Miloš ásványvíztöltő üzemet. Egy évvel később a Coca-Cola HCB 21,5 millió euróért megvásárolta a vlasinskai vízgyárat, ahol a Rosa szénsavmentes ásványvizet töltik. A Minaquát egy Virgin-szigeteken bejegyzett cég vásárolta meg, míg a Belgrádi Sörgyárat – amely ásványvizet és üdítőitalokat is palackoz – a litván Alita és a svéd United Nordic Beverages. A trsteniki Mivela 4 millió euróért kelt el, és bár a vásárló a szerbiai Frikom, a víztöltőgyár mégis külföldi tulajdonos kezébe került, hiszen a Frikom a horvát Agrokor vállalatóriás rendszeréhez tartozik.
Az Ásványvíz Üzemek Egyesülete napilapunknak eljuttatott kimutatása szerint 30,41 százalékos piaci részesedéssel idén is a Knjaz Miloš uralja a szerbiai piacot – a tavalyihoz képest két százalékkal növekedtek az aranđelovaci vállalat mutatói. A BB Minaqua 17,70 százalékkal második helyen áll, míg a Rosa 19,30 százalékos piaci részesedéssel a harmadik legnépszerűbb palackozott víz az országban. A Voda Vrnjci részesedése 13,19 százalék, az MG Mivela részesedése 6,15 százalék, a Prolom Voda piaci részesedése pedig 5,55 százalék.
A vízpalackozó üzemek magánosításából összesen 60 millió euró folyt be az államkasszába, viszont ebből a pénzből semmit nem fordítottak például a szerbiai települések vízellátó rendszerének korszerűsítésére, emelte ki tavaly egy Nagybecskereken megtartott konferencián Vidović. A szóban forgó rendezvényt követően a Danas napilap feldolgozta a vízpalackozó üzemek magánosításának témáját, majd a mezőgazdasági minisztériumhoz fordult kérdéseivel. A napilap újságírója egyebek mellett arra szeretett volna választ kapni, hogy a külföldi vállalatok mekkora illetéket fizetnek az államnak vízforrások kiaknázása címén, választ azonban nem kapott.
A Danas értesülései szerint az országban 300 forrást tartanak nyilván. Más értesülések szerint Szerbiának 400 ásványvízforrása van. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének kimutatása szerint Szerbia a világ azon 50 országa közé tartozik, amelyek különösen gazdag víztartalékokkal rendelkeznek, a víz minősége pedig kiemelkedően jó. Szintén az ENSZ 2002-ben társadalmi értékké nyilvánította a vizet, kiemelvén, hogy az nem árucikk.
Nada Vidović értékelése szerint a következő veszély a városi vízművek teljes, vagy részleges magánosítása lehet, amelyre az úgynevezett közpartnerség – az állami és a magánszféra közötti együttműködés modellje – keretében nyílhat lehetőség. Szerbiában már vannak olyan önkormányzatok, ahol a közvállalatok együttműködést kezdtek tőkeerős magánvállalatokkal, egyelőre a víztisztítás okán, ám Vidović szerint ez lehet az előszobája a vízgazdálkodási közművek magánosításának. Bár Vidović ezen, a Danas napilapban megjelent nyilatkozatát követően internetes hírportálokon olyan értesülések is napvilágot láttak, hogy az integráció folyamatában az Európai Unió feltételként követeli a tagjelölt államoktól a vízművek magánosítását, a téma ismerői szerint nem létezik ilyen uniós szabályzás. A hazai sajtóértesülések ellen szól például a vonatkozó holland törvény is: Hollandiában tilos a vízellátórendszerek magánosítása. Olaszországban pedig referendumon szavazták meg a polgárok, hogy az országban nem lehet magánosítani a vízellátó rendszereket.
