Az összetartozás jelenthet sokat is, meg keveset is. Sokat jelent akkor, ha minden külsőség nélkül érzi az ember a két fél közötti köteléket, mely eltéphetetlen. Lehet az összetartozás lazább, mondjuk a távoli rokonokkal, akiket ritkán lát az ember, de tudja, hogy a családi szálak összekötik őket. Összetartozni úgy is lehet, hogy azt a világ legtermészetesebb dolgának vesszük, szinte nem is törődünk vele. Természetes számunkra, mint a levegővétel. Ilyen a jó család.
A felsorolt kapcsolatokat azonban – mint ahogyan egy baráti összetartozást jelentő kapcsolatot is – ápolni kell. Tenni kell azért, hogy a kötelék megmaradjon vagy erősödjön. A nemzethez való tartozás a lelkekben él. Hogy ez erősödjön, ezért is tenni kell, különösen így, hogy mi vagyunk Európában az a nemzet, amelynek a legtöbb tagja él az anyaország határain kívül. A nemzethez tartozás terén mindkét félnek van tennivalója, ami nem biztos, hogy mindig konkrét akciót, cselekedetet jelent. Hogy éppen mitől erősödik ez az összetartozás, részben hely, idő és körülmények kérdése, részben pedig erkölcsi mércéké, nemzettudaté.
2004 végén, amikor Magyarország a kettős állampolgárságról szóló népszavazásra készült, rengeteg bántó dolog hangzott el a határon kívüli magyarakról. Aztán ugyanezen év december 5-én megszületett a döntés: az anyaországiak azon részének többsége, akik szavaztak, úgy döntöttek, nekünk nem jár az ő országuk állampolgársága. Nem az egész Magyarország szavazott a kettős állampolgárságot igénylő határon kívüliek ellen. A szégyenteljes december 5-ét követően a vesztes oldal – akik a nemzet részének tartottak bennünket akkor is és mindenek dacára – intenzíven ápolta a baráti kapcsolatait, magyarázkodott, próbálta enyhíteni a csalódottságunkat, sérelmeinket.
Hódmezővásárhely vezetősége pedig úgy érzete, ennél több kell: meghirdette, hogy városukban minden magyar tiszteletbeli polgári címet kap, bárhol éljen is a világban. S amíg magyarellenesség lesz, addig ez a programjuk él. Fájdalmasan szép ez. Egy város befogadott bennünket, miután (hivatalosan) egy egész ország eltaszított magától.
Most már nem kell könyörögni az anyaországnak, hogy kapjuk meg a magyaroknak kijáró állampolgárságot, azt is megkaphatjuk, szavazati jog is jár vele, és az anyaország a gazdasági válság ellenére jelentős összegekkel támogatja a kisebbségben élő magyarok oktatását, kultúráját, tájékoztatását, egyáltalán a szülőföldön való boldogulását. Az összetartozás tevőleges ápolása is folyik, mégpedig zökkenőmentesen. Sümegen mégis úgy gondolták, ők szorosabbra fűzik ezt a láthatatlan szálat, amely összeköti a vajdasági magyarokat az anyaországiakkal.
Kigondolták, hogy örökbe fogadnak egy határon kívüli magyar falut, és a saját lehetőségeik szerint támogatják. A Sümegiek a Nemzetért Egyesület tagjai útjára indítottak egy mozgalmat, melynek jelmondata: Fogadj örökbe egy határon kívüli magyar falut.
Ők Szajánt választották, s az idén márciusban előzetes egyeztetések után meg is érkeztek a sümegi családok adományával. Hoztak élelmiszert, ruhaneműt, lábbelit, könyvet, játékot. Soltis Leheltől, a Vajdaságból Sümegre elszármazott színésztől hallották az egyesület vezetői, hogy a Bánságban nagy szükség lenne a segítségre. Nézegették a térképet, és Dézsi Kornél, az egyesület vezetője meg Rátosi Ferenc, Sümeg polgármestere úgy döntött, Szajánt fogadják örökbe.
Amikor márciusban megérkezett az adomány, Apró Kornél, Szaján polgármestere azt nyilatkozta lapunknak, hogy nagyon nagy szükség van kicsiknek és időseknek is a minden támogatásra, neki azonban sokkal többet jelent mindennél a sümegiek irányából érkező mérhetetlen szeretet.
Akkor a sümegi polgármester, illetve az egyesület vezetője azt ígérték, elviszik a szajáni gyerekeket városukba nyaralni. Ígéretüket valóra váltották. A szajáni gyerekek – ők, akiket a képen látunk az örökbe fogadókkal, illetve a szajáni polgármesterrel – Sümegen nyaraltak. Tischler Annától, a sümegi önkormányzat szóvivőjétől tudjuk, hogy gazdag programot szerveztek nekik: lovagi tornát láthattak a sümegi várban, középkori fegyverekkel ismerkedhettek, és lovagi vacsorán vehettek részt, továbbá látogatást tettek a balatonedericsi Afrika múzeumban, egy felajánlásnak köszönhetően vitorlázhattak a Balatonon, megnézték a tihanyi apátságot, erdei kirándulásokat tettek a környéken stb.
S elkészült ez a fenti fotó is. Ilyen felvétel akkor készül, ha azt szeretnénk megörökíteni, hogy mi mindannyian ott voltunk egy bizonyos eseményen. Nem egy pillanata ez a nyaralásnak, hanem egy egész hét történései mögötte vannak, felidézhetők, ha ránézünk.
Ahogy Hódmezővásárhely gesztusával belopta magát a legtöbbünk szívébe, úgy a sümegiek is, akik mindenféle felhajtás nélkül, csendben, a saját erkölcsi mércéik szerint értelmezik az összetartozást. Ők úgy látták, ezen a téren is van még tennivaló, és van még lehetőség az egymásra találásra. S tettek is ezért. Örökbe fogadták Szajánt. Nemes emberek nemes gesztusa ez. Köszönjük a szajániak és mindannyiunk nevében.
