A martonosi kosárfonók messze földön híresek voltak. Az ötvenes évek elejétől az Amerikai Egyesült Államokba, Németországba, Svájcba, Svédországba is eljutott a martonosi fűzfavesszőből készült fonott kosár, bútor. 1974-ben megszűnt a martonosi Kosárfonó Szövetkezet, amelyben egykoron 140–150 személy dolgozott, és ma már mindössze ketten foglalkoznak a faluban e jó minőségű, szép tárgyak készítésével.
Az egykori kosárfonó mesterek nosztalgiával gondolnak vissza arra az időszakra, amikor ilyenkor ősszel már javában vágták az alapanyagul szolgáló fűzfavesszőt, kévékbe kötötték.
1904-ben alakult meg a szövetkezet, hogy munka- és megélhetési lehetőséget biztosítson a martonosi szegény sorsú embereknek, akik nyáron még csak találtak maguknak alkalmi munkát, napszámba jártak, ám télen nem volt bevételi forrásuk. Először csak gazdasági kosarakat készítettek fűzfavesszőből, ezeket helyben és a környéken értékesítették, piacokon, vásárokon. A II. világháború után nagyon megerősödött a szövetkezet, az Amerikai Egyesült Államokba, Nyugat-Európa számos országába szállították termékeiket.
– Többszázféle kosarat készítettünk, például nagyon keresettek voltak a reklámkosarak, amelyekben az üzletek kirakataiban kínálgatták a különféle termékeket, de a legkülönbözőbb méretű és formájú bevásárlókosarakat, a macska- és kutyakosarakat is nagy mennyiségben rendelték. Voltak olyan időszakok, amikor a rengeteg megrendelés miatt hajnali 5 órától este 8-ig dolgoztunk, ám ez nem esett nehezünkre – mesélte Holló Rozália, aki férjével, Ferenccel a valamikori szövetkezet dolgozója volt.
Már régóta nem foglakozik kosárfonással, de még mindig nosztalgiával gondol vissza a szövetkezetben töltött húsz-egynéhány évre.
Mint megtudtuk tőle, a Tisza-parton, az árterületen 12 holdas ültetvénye volt a szövetkezetnek, itt termelték ki a szükséges vesszőmennyiséget. Nagyon ügyeltek arra, hogy ne legyen gazos az ültetvény.
Holló Ferenc elmesélte, hogy mindkettőjüket 1951-ben vették fel inasnak, három éven át az év három hónapjában Zentán hallgatták az elméleti tárgyakat – a gimnáziumi tanárok tanították őket –, a diákotthonban laktak ez idő alatt, 6 hónapon át pedig otthon, a szövetkezetben szerezték meg a gyakorlati tudást, sajátították el a szakma csínját-bínját. A szövetkezet a szakképzett mesterek négy-öt generációját iskoláztatta így ki. Munka volt bőven, volt, általában 3 óriási kazánban is főzték a vesszőt, ezt aztán géppel lehántolták, szárították, majd kévébe rakták. A mesterek között olyanok is voltak, akik nem csak minta alapján dolgoztak, hanem új termékeket is terveztek.
Tandari Erzsébet valódi kosaras dinasztia tagja: édesapja, nővére, férje, sógora is kosaras volt. Ma már ő is nyugdíjas, de nem egy alkalommal fordultak már megrendeléssel hozzá a külföldre látogató falubeliek, akik az ottani vendéglátókat valami különleges, vesszőből készült ajándékkal kívánták meglepni. Beszélgetésünk során szóba került édesapja, Simon Mihály, aki azon mesterek közé tartozott, akik új formájú bútordarabokat, tárgyakat álmodtak meg. Az unoka, ifjabbik Tandari Erzsébet – aki elhivatott helytörténész – 2004-ben a szövetkezet fennállásának 100. évfordulójára egy kiállítást készített, amelyben főképp a nagyapai hagyatékból állította ki a bútordarabokat, használati és dísztárgyakat, fotográfiákat, okleveleket, ezek jelenleg a martonosi Ivo Lola Ribar utcában levő emlékházban tekinthetők meg, ahol a kiállított anyag 90 százaléka Simon Mihály keze munkáját, fantáziáját dicséri.
A jól menő egykori Kosárfonó Szövetkezet megszűnéséhez hibás gazdasági lépés vagy politikai döntés vezetett. A munkások egy része a magyarkanizsai söprűgyárba került át dolgozni, mások más vállalatoknál helyezkedtek el.
A szövetkezet alapítói/részvényesei által az 1900-as évek elején vályogtéglából épített és az 50-es években emelt műhely nem sokáig állt üresen, itt nyílt meg a kanizsai cipőgyár részlege. Azóta pedig már magánkézben van.
A nyáron szervezték meg az egykori martonosi Kosárfonó Szövetkezet munkásainak találkozóját, 39 évvel az üzem bezárása után gyűltek ismét össze. Az egykori ügyes kezű, szorgalmas mesterek már szinte mindannyian 70 éven felüliek. Éppen ezért, aki egy kosárfonó kisüzem megnyitását fontolgatná, először szakembereket kellene képeznie, betanítania. Elképzelhető, hogy ma, amikor különösen a nyugat-európai országokban reneszánsza van a természetes anyagból, nem futószalagon készült lakberendezési, használati tárgyaknak, egy szemfüles, talpraesett üzletembernek – aki persze nem gyors meggazdagodásra törekszik – sikerülne piacot is találnia ezeknek a termékeknek.
