Az idén lesz negyven éve, hogy a szabadkai villamos utolsó útjára indult, s a feldíszített kocsi még csilingelt egyet. 1974. április 2-án végleg kivonták a forgalomból a villamosokat, és szerepüket az autóbuszok vették át, pedig semmi sem indokolta, hogy a tömegközlekedésnek ezt a formáját felszámolják. Az utolsó napon Nagy Torma István vezette a villamost, ő egyben az utolsó villamosvezető is, de Govorković Amália, az utolsó jegykezelő is jól emlékszik még arra a napra.
Nagy Torma István húsz évig vezette a villamost Szabadkán. Mint mondja, nagyon finoman, érzéssel kellett vezetni a villamost, és nem mindenki tudott ám jól vezetni, meg a légfékes kocsikkal szépen megállni. Büszkén mesélte, hogy nagyon jó érzéke volt hozzá, ő volt az egyik legjobb és leggyorsabb, még diplomát is kapott, a legnagyobb élvezettel pedig a 36-os villamost vezette, mert az ment a legjobban.
– Amikor leszolgáltam a katonaságot, visszajöttem Szabadkára. Emlékszem, nagy szegénység volt akkoriban, és én kereskedőként nem tudtam munkába állni. Az édesapám 1918 óta villamosvezetőként dolgozott, és rajta keresztül 1952-ben én is a villamoson kezdtem szolgálni jegykezelőként. Két évig voltam kalauz, majd letettem a vezetői vizsgát, és a következő húsz évben, egészen a villamos megszűnéséig villamosvezető voltam – meséli István.
Mint mondja, nyolcvanan voltak villamosvezetők és kalauzok, de már senki sem él azok közül, akikkel valamikor a villamoson dolgozott, kivéve Amáliát.
Amália 1948-ban került oda a Szabadkai Villamosvasúthoz, a barátnője a tudta nélkül az ő nevében is beadta a kérelmet, s hamarosan már a villamoson találta magát egy idősebb kalauz mellett gyakornokként, majd a sikeres vizsga után rendes jegykezelőként. Amálka néni úgy mesélte, először nem akart kalauz lenni, mégis nagyon megszerette ezt a munkát, és huszonhárom évig itt is maradt. A férjét is itt ismerte meg.
– Korábban is jártam villamossal és már akkor felfigyeltünk egymásra. Amikor pedig kalauz lettem, hamar közel kerültünk egymáshoz. Apósom is itt dolgozott, ő forgalmi főnök volt, a férjem meg kezdetben kalauz, majd később ő is villamosvezető lett, előfordult, hogy együtt dolgoztunk, habár nem szerettük, ha ugyanazon a villamoson voltunk, jobb volt külön. A jegy szakaszokra szólt, de volt átszállójegy is, meg oda-vissza jegy, ami olcsóbb volt. A kalauznak pontosan tudni kellett, melyik jegyet kell eladni, milyen állomások vannak, mi figyeltünk arra, hogy mindenki felszállt-e, és ha igen, akkor belefújtunk a sípba. Ebből a vezető tudta, hogy indulhat, s ilyenkor csengetett egyet. Kötelező volt uniformist viselni, sötétkék posztó egyenruhánk volt ezüstgombokkal, szürke inget hordtunk hozzá, meg sapkát, amin rajta volt a számunk. Én voltam a 40-es számú kalauz. Volt táskánk, abban tartottuk a jegyeket, meg lyukasztónk, és persze kaptunk sípot.
Amálka néni elmondta, a jegykezelők dolga volt a váltásuk végén kiseperni a villamost, ha meg nagy hó esett, a síneket is le kellett seperniük, hogy közlekedni tudjanak. Többször előfordult, hogy a villamos kisiklott, néha pedig elszakadtak a felső vezetékek, és a vezetővel közösen próbálták a magasfeszültségű vezetéket megfékezni, a sürgönykaróra erősítették, nehogy valaki megsérüljön. Telefon akkoriban még nem volt, de mivel a villamosok szinte néhány percenként jártak, amikor a karbantartók látták, hogy a villamos nem érkezik meg a megszokott időben, egy javítókocsival rögtön útnak indultak, és egykettőre visszaállították a vezetékeket, a villamos pedig ment tovább.
Akkoriban még nem voltak autók, buszok, szinte mindenki, tehetősebbek, szegényebb emberek, munkások, katonák, diákok is villamossal jártak. A kocsikon naponta több ezer ember utazott a gyárakba, majd haza, a hétvégén pedig Palicsra, s a villamosvezetőket és kalauzokat az egész város ismerte. Nagyon sokan utaztak villamoson, ezért néha bliccelés is előfordult, de a jegykezelők nagyon odafigyeltek, hogy lehetőleg mindenkivel megfizettessék a jegyet, mert bizony, ha az ellenőr jegy nélküli utasra bukkant, a kalauzt vonták felelősségre. Három villamosvonal működött, az egyik volt a Kisbajmok és Palics között közlekedő, mely tizenöt percenként indult, a másik pedig a sándori vonal, mely a Posta és a November 29. gyár között járt minden öt percben, valamint a városi vonal, mely az első kaszárnyától a Zombori kapuig ment – ezek gyorskocsik voltak. Az első villamos 4.15-kor indult útnak, és egészen estig folyamatosan közlekedett, de volt éjszakai kocsi is, ami este kilenc órától közlekedett.
Pista bácsi nagyon szeretett az éjszakában villamosozni, mint mondja, utasok ilyenkor is voltak.
– Öröm volt dolgozni, a május elsejék mindig különlegesek voltak, a nyitott pótkocsikon rengetegen utaztak, a kocsikat is feldíszítették, és mindig történt valami érdekes. Egyszerűen nem lehetett megunni az útvonalat. De amikor a Szabadka Villamosvasút leszerződött a Dinamotransszal, és nyolc vagy kilenc régi rossz busz is járni kezdett a városban, az volt a hanyatlás kezdete. Már az első napon rengeteg ember busszal ment, a villamosmegállókon alig néhányan álltak, pedig tudtam, hogy a hajnali villamoson mennyi utasom szokott lenni, s most meg csak páran várakoztak – emlékszik vissza Pista bácsi, s hozzáteszi, már akkor tudta, hogy ez nem vezet jóra és nehéz szívvel tekintett a jövőbe.
A busz drágább, de gyorsabb volt, és az utasok elpártoltak a villamostól, így aztán nem fogyott annyi jegy, gazdaságilag már nem volt annyira kifizetődő, ezért a ’60-as évek közepe táján először a kocsiszámot csökkentették, majd lassan a villamosvonalakat is megszüntették, elsőként a sándori vonalat, mert akkor kezdték szélesíteni a Belgrádi utat, majd a palicsi vonalat, utolsóként pedig 1974-ben a nyolc kocsis városi vonalat is felszámolták.
– Pedig nem voltak azok se rossz, se öreg kocsik. Azok olyan modern, jó kocsik voltak, német Siemensek, hogy csak na. De Bagi Károly, az akkori városelnök nagyon rajta volt, hogy szüntessék meg a villamost, meg az akkori igazgatónk is nagyon támogatta. Mi, dolgozók nagyon nehezen viseltük, hogy nem jár többet villamos. Elmentünk máshová dolgozni, ki hová tudott, én a buszon voltam kalauz egy ideig, aztán diszpécserként dolgoztam, de akkor már alig vártam, hogy elmenjek nyugdíjba – meséli Pista bácsi.
Amálka néni még pontosan emlékszik, hogy a hatvanas évek elején a buszok megjelenésével a villamosjegy-kezelők egy részét átrakták a buszokra, ő is dolgozott buszon, de az már nem volt olyan jó munka.
– Nekünk a villamos volt a szívünk csücske, jól éreztük ott magunkat, jó volt a kollektíva, a munka, még az utasok is mások voltak. Megbecsültek minket, az utasok ismertek, szerettek minket, de a buszok bevezetésével ez lassan elmúlt, feleslegessé váltunk. Sokan nem tudták ezt megemészteni. 1974-ben már nem dolgoztam a villamoson, de szerettem volna visszamenni. A kérvényemet meg sem nézték, úgyhogy az utolsó útján már nem voltam ott, de azért kimentem megnézni. Rengeteg ember utazott a villamoson az utolsó napon, ekkor már nem is kellett jegyet se venniük, felszálltak rá, és oda vissza villamosoztak egész nap, a kalauzokat meg a vezetőket virággal dobálták, és emlékszem, sokan sírtak is. Még az akkori polgármester is kijött, de az emberek elzavarták, nagyon haragudtak a villamos miatt. Máig nem értem, miért kellett megszüntetni a villamost, mely ugyanolyan szimbólumává vált Szabadkának, mint a Városháza. Akik szorgalmazták ezt, azoknak jó pénz ütötte a markukat, és hiába tiltakoztak az emberek, nem akartak róla tudomást venni. Nagyon fájt ez mindenkinek.
István április 4-én a feldíszített villamossal vágott neki az utolsó útnak.
– Egy gyönyörű magyar pótkocsival mentem, sose felejtem el, a 26-os kocsi volt, ami a mai napig ott áll a kaszárnyával szembeni garázsban, az akkori remizben. Hogy honnan jött össze az a rengeteg nép Kisbajmokban, nem is értem. Még tisztán emlékszem arra, hogy az emberek elállták az utat, egy idős asszony pedig ráborult a villamosra és sírt.
Így emlékszik vissza az utolsó szabadkai villamosvezető és jegykezelő
a szabadkaiak búcsújára a villamostól. Azok, akiknek volt alkalmuk megtapasztalni a villamosozás romantikáját, talán még ma is nosztalgiával és fájó szívvel gondolnak vissza az egykori szabadkai villamos csilingelésére, mely negyven évvel ezelőtt örökre elhalt.
