Egy hétig Szabadkán is megtekinthető volt a Magyarországról érkező Holokauszt vagonkiállítás, ahol a marhavagon belsejében a zsidók deportálásának, megpróbáltatásainak pillanatképei meséltek a második világháború alatt megtörtént borzalmakról. Hetven évvel ezelőtt ehhez hasonló vagonokban vitték el zsidók százezreit a haláltáborokba, többek között Vidaković Jelenát-Lea nénit is, aki akkor tizennégy éves volt, s akinek úgyszintén csak annyi volt a bűne, hogy zsidónak született.
Vidaković Lea (Fotó: Molnár Edvárd)
A vagonbeli képek és a hozzájuk társuló történetek megráznak, elborzasztanak minket, azonban alig valamit sejtetnek mindabból a pokolból, amelyben annyi embernek része volt, s amire Lea néni a mai napig úgy emlékszik, mintha csak tegnap történt volna. Mint mondja, csak azért nem rettegett a jövőtől, mert elképzelni sem tudta, mi várhat rá.
– Az édesapám orosz zsidó volt, hadifogolyként került Bátaszékre. Ott ismerkedett meg édesanyámmal is, Farkas Reginával, 1920-ban pedig megszületett első gyermekük, Olga. Hamarosan nyitott egy cipőfelsőrész-készítő műhelyt is, nagyon jól ment a bolt, de mivel Bátaszék akkoriban sváb falu volt és irigyek voltak édesapámra, morogtak, hogy egy orosz zsidó elveszi tőlük a munkát, ezért száműzték őket. Huszonnégy órát kaptak, hogy két koffert összepakoljanak és elmenjenek. A családom Szabadkán telepedett le és itt kezdtek újra mindent, de sokáig nagyon nehéz körülmények között éltek. Én kilenc évvel később születtem, majd másfél évre rá a húgom, Franciska is megszületett. Az apám 1936-ban nyitott egy üzletet a Gombkötő utcában és akkor kezdtünk egy kicsit jobban élni.
Mint Lea néni mondja, a háború szörnyűségeiről gyerekként nem tudtak semmit, csak azt látták, a szüleik viselkedése megváltozott. 1943-ban aztán jött a rendelet, hogy zsidók nem lakhatnak a központban, ezért össze kellett pakolniuk mindenüket, de szerencséjükre az egyik orvos felajánlott nekik egy házat, így nem kerültek az utcára. Egy ideig itt élt a család, amíg el nem vitték őket egy topolyai táborba, ahol a gazdag, híres zsidókat terelték össze. Minden aranyukat elvették, és egy nagy istállóban szállásolták el őket, szalmán aludtak, négyen-öten osztottak egy takarót, de Lea néni szerint ahhoz képest, hogy később miket éltek át, ez nagyon jó hely volt, mert itt még bablevest is kaptak. Pár hét után Bajára, a zsidó gettóba szállították át őket, itt az édesapját rögtön elvitték a németek munkára, ő csinálta nekik a csizmákat, Lea néni pedig a német katonákkal járta a zsidó házakat, hogy megnézzék, rejtegetnek-e valamilyen értéket. Vállalta, hogy segít a kórházban a betegápolásban is, mert úgy gondolta, aki dolgozik, enni is többet kap és akkor majd tud az édesanyjának és húgának is vinni ételt. Baján sem voltak sokáig, onnan Bácsalmásra vitték őket, s a szabadkai gettóból is ide érkeztek meg az emberek. Itt már disznóólakban szállásolták el a zsidó nőket, a férfiakat pedig, így Lea néni édesapját is, másik helyre vitték, de nem tudták, hol lehet.
- Sosem tudtuk, hová megyünk, sosem mondtak semmit, csak tereltek minket tovább, mint az állatokat.Táborból táborba mentünk, s egyre rosszabb lett minden. Bácsalmáson betereltek minket a marhavagonokba, de nem tudtuk, hogy Auschwitzba megyünk és az milyen tábor. Nem féltem, mert azt hittem, munkára visznek minket és nem megölni. Az apámnak viszont segített az egyik tiszt, és abban a nagy tömegben sikerült ránk bukkannia. Kivett minket a vagonból és egy kis ideig együtt maradhatott a család. Azt hittük, most már minden jó lesz, de alig két-három hétig volt ez így, mert megint összeszedtek minket, az édesanyámat, meg a testvéreimet, újra betereltek a vagonba, és Auschwitzig meg sem álltunk. Ez 1944 júliusában volt. Édesapám ott maradt, s a háború végéig nem is tudtam, mi van vele. Nyolcvan-kilencven embert zsúfoltak be egy vagonba, pici gyerekek, idős emberek is voltak köztük. Öt vagy hat napig utaztunk, az a kevés étel, amit otthonról magukkal hoztak az emberek, hamar elfogyott és csak kétszer álltunk meg vízért, akkor sem jutott mindenkinek. Nagyon meleg volt, és sokan már útközben meghaltak, őket csak kihajították a vagonokból. Emlékszem, az én nagyapám is a vagonban halt meg.
Auschwitzba érkezésükkor rögtön ötösével sorba állították őket, és Mengele szelektálni kezdte az embereket. Kiválasztotta azokat, akiket ránézésre munkaképesnek ítélt meg, a többieket viszont, kicsi gyerekeket, öregeket, betegesebb kinézetűeket, többek között Lea néni édesanyját és soványka húgát, Franciskát, a másik csoportba sorolták be. Ők még aznap a gázkamrában végezték.
A kiválasztottakat elvitték egy óriási terembe, ahol le kellett vetkőzniük, és kopaszra nyírták őket, majd odavetettek nekik egy-egy ruhadarabot. Lea néni csupán egy szoknyát kapott, amit spárgával magára kötött, hogy valamennyire eltakarja magát. Egy bársonycsíkos szoknya volt, jól emlékszik rá, hiszen öt hónapig viselte ezt, s még akkor is ebben volt, amikor már hidegre fordult az idő.
– Blokkokba osztottak minket, s mindegyik blokkban ezer ember volt. Én a 12-es blokk C lágerében voltam, ezt kinderbloknak nevezték, mert itt voltak a legfiatalabbak, a nővérem pedig a B lágerbe került. Amikor valamelyik másik lágerben meghalt valaki, akkor betették egy pokrócba és négyen áthozták hozzánk, mert közel volt a krematórium. A nővérem cserélt egy asszonnyal, hogy ő hozza át a halottat, s így velem lehessen. Amikor észrevették a sorakozásnál, hogy a nővérem nem a gyerekek közé való, kegyetlenül megverték. Szombatonként további szelekciót tartottak, jöttek tisztek, néha Mengele is, nekünk pedig teljesen le kellett vetkőzni, és fej fölé emelt kézzel lábujjhegyen elmenni előttük. Itt választották ki az erősebbeket, s elvitték őket a lőszergyárba dolgozni. Engem nem vittek el, mert a kevés étel miatt nagyon lefogytam, de a nővérem oda került, és Auschwitzban már nem is találkoztam vele többet, teljesen egyedül maradtam a táborban. Emlékszem, háromemeletes fapriccseken aludtunk tizenkettesével, de a deszkák nem voltak elég hosszúak, és sokszor leestek az alattuk fekvőkre, folyton hallottuk a jajgatást, soknak betört a feje, és így végezte. Decemberig voltunk Auschwitzban, és nekem minden egyes napról lenne mit mesélnem, de hogy hová tűntek az emberek, arról fogalmunk sem volt. Csak annyit mondtak, hogy a halottakat elégetik, de nem tudtuk, hogy előtte a gázkamrába viszik őket.
Ahogy közeledtek a felszabadító orosz és amerikai csapatok, úgy kezdtek lassan kiürülni a haláltáborok, de a pokoljárás tovább folytatódott. Az utolsó auschwitzi napon a legyengült embereket átterelték az A lágerbe, hogy fertőtlenítsék őket. Elvették a ruhájukat és meztelenül, vizesen kiterelték őket a decemberi hidegbe, ott vártak a ruháikra. Sokan összeestek, megfagytak, tüdőgyulladást kaptak, emlékszik vissza Lea néni, majd újra beterelték őket a vagonokba és Auschwitzból Bergen-Belsenbe vitték őket, azonban itt sem voltak sokáig, hamar továbbvitték őket Braunschweige-ba, és még mindig decembert írtak.
– Ez volt a legszörnyűbb hely, ahol voltunk. Nyolcszázunkat hoztak át ebbe a városba, utánunk már nem jött senki. Amikor odaértünk, Braunschweige bombázása még tartott, s azért vittek oda minket, hogy a romokat takarítsuk. Két nagy lebombázott lóistállóban voltunk, a tető nagy része hiányzott, a betonpadlón összehúztuk a szalmát és azon aludtunk, de nem tudott megvédeni sem az esőtől, sem a hótól. Reggelente a szalmát begyűrtük a kabát alá, hogy ne fázzunk annyira, és hogy felfogja az ütéseket, de a felügyelőnők észrevették, hogy hullik ki belőlünk a szalma, ezért nagyon megbüntettek minket. Azokban a napokban nem tudtuk, hogy mi a szörnyűbb, a hideg vagy az éhség. Reggel hatkor volt a sorakozó, ekkor megszámoltak bennünket, majd úgy kopaszra nyírtan, kendő nélkül, vékony ruhában, harisnya nélkül, faklumpában mentünk mindennap dolgozni, vagy négy-öt kilométert gyalogoltunk a jeges úton. Aki elesett, azt korbáccsal ütlegelték. Útközben a szemeteskukákban kerestünk élelmet, mindent megettünk, nem számított, hogy nyers vagy romlott volt, csak étel legyen. Egy épen maradt templomba húzódtunk be a bombák elől, majd dolgoztunk tovább, hordtuk a romokat, szedegettük a jeges téglákat nap mint nap..
Az őrök néha megsajnálták őket, emlékszik vissza a szörnyűségeket átélt asszony, tüzet gyújtottak nekik, de mivel mindenki melegedni akart, a nagy tülekedés miatt az őr megharagudott rájuk és eloltotta a tüzet. Az ujjaik megfagytak, tele voltak sebekkel, a tetvek beették magukat a bőrük alá, még ma is viselik a nyomát. Amikor tehették, a romok között kerestek élelmet, néha elszenesedett krumplit, néha konzervet, néha valami maradékot találtak. A táborban csak egy kevés levest kaptak, nem lehetett tudni, miből főzték, meg egy kis kenyeret, egy kanálnyi margarinnal, lekvárral. Az ételosztásnál is mindig nagy volt a tülekedés, ezért korbáccsal fékezték meg az asszonyokat. Sokan megbetegedtek és meghaltak, egyesek tífuszban, mások hasmenést kaptak az éhezéstől.
– Ezek az alvó emberek között igyekeztek kifelé, de nem bírták visszatartani, összepiszkították a többieket is. Szörnyű volt. Amikor pedig kitámolyogtak a latrináig, elfogyott az erejük és belefordultak az árokba. Senki sem húzta ki őket. Összebújva aludtunk, de reggelente nem egyszer megtörtént, hogy akik között az ember elaludt, nem keltek fel többé. Már ezzel sem törődtünk, gépiesen felálltunk és mentünk ki. Akkor már tudtunk a gázkamrákról, az akasztásokról, hogy milyen sok embert megöltek. A végén már nem is számoltak minket, egyre kevesebben voltunk, két hónap után alig százan maradtunk, egyre gyengébbek voltunk, bennem alig volt huszonöt-hat kiló. Látták, hogy már alig élünk, és megkérdezték, ki az, aki úgy érzi nem bír tovább dolgozni. Nagyjából ötvenen jelentkeztek munkára, őket elvitték egy sóbányába, azt alig élte túl valaki, de én nem bírtam tovább. Mondtam is, inkább a gázkamra, mert a halál is jobb már annál, mint ez az élet. Minket egy másik táborba vittek tovább, Vattenstadtba, itt már kaptunk ételt, ágyat, takarót. De ez már a háború vége felé volt, és mikor jöttek az oroszok, a tábort hamar kiürítették.
A kevés túlélőnek a következő hetek sem voltak könnyűek, a katonák nem egyszer kedvüket töltötték az életben maradt lányokon, az akkor még fiatal Lea cselesen azt mondta, beteg, ezért őt békén hagyták, nem volt pénzük, és szinte senki sem segített nekik. Két és fél hónapjukba telt, mire Pestig jutottak. Lea néni végül 1945 júliusában ért Szabadkára, ahol megtudta, hogy az édesapja és a nővére, Olga túlélte a borzalmakat.
Az életnek mennie kellett tovább, és Lea néni megpróbálta maga mögött hagyni a különböző táborokban töltött másfél évet.
– Bezártam az ajtót és továbbléptem, pedig nagyon fáj, ami történt, de emiatt nem akartam a családomnak is fájdalmat okozni. Ez az enyém, s ezzel kellett együtt élni, másként nem is lehetett – nézett fel az idős asszony, akiben még mindig ott él a zsidó lány, aki túlélte a holokausztot és aki minden erejével igyekezett teljes életet élni. Befejezte az iskolát, férjhez ment, lett két gyermeke és 22 évig altatóorvosként dolgozott a szabadkai kórházban. A kilencvenes évek óta Izraelben élt a családjával, de tavaly augusztusban visszajött szülővárosába. Mint mondta, innen már nem akar elmenni.
