Megáll, nagyot néz, ha nem várt dolgot lát, csodálkozik az ember. Akkor sincs ez másként, ha kíváncsiságból, vagy megismerés végett, céltudatosan keres fel történelmi, kultúrtörténeti emlékeket.
Jó, tudom, ez nagyon általános, majdnem közhely, és bármikor leírható, de tényleg itt állunk Erdélyben, pontosabban Szászföldön, Nagyszebentől (Hermannstadt, Sibiu) negyven kilométerre, keletre, Kerc (németül Kertz, románul Cârța, szászul Kierz) falucskában a hasonló névre hallgató középkori ciszterci klastrom romjai előtt. És ámulunk. Amíg arányait méregetjük, és a meghatottságnak is időt hagyunk, fusson végig rajtunk, addig kislányok haladnak el mellettünk. Hallják, más nyelven beszélünk, talán idegenek is vagyunk, mégis, vagy éppen ezért, jó falusi szokás szerint, illedelmesen köszönnek. – Bună ziua! Románul fogadjuk a köszönést. – Bună ziua! Borongós az idő. Jó fényképekben nem reménykedhetünk. Pedig a látványt rögzíteni szeretném, elvinni és megosztani azokkal, akiket érdekel, akik most látják majd először, és talán felkelti érdeklődésüket. Talán erre jövet megállnak néhány percre, talán felteszik a kérdést, hogy kik is a ciszterciek, hogy az imádságon és a regula betartásán kívül mi volt fő tevékenységük, és egyáltalán, mit kerestek itt a Franciaországból behívott szerzetesek. Az egykori klastrom csupasz homlokzata, a felhők alatt kissé komorabb, de csonkán is méltóságteljes. Régi időket áraszt, vagy inkább időtlenséget? Nem tudom. Ez a szemlélődőben dől el. Eltörpülünk előtte. Ezt a nyomasztó érzést nem enyhíti sem autók zaja, sem nyüzsgés, ami a városi műemlékek hatását, intimitását a bevásárlás szintjére süllyeszti. Falun vagyunk, csend van.
Csak az apátság romjai nagyok, és az idő, melynek tanúiként itt állnak és bizonyítják, nem velünk kezdődött a történelem, még a műveltség sem. Másként szemlélve, vagyis úgy, ahogy itt naponta emberek mennek el a rom mellett, ezek csak ázott, megkopott kövek, falak. Az idő? Hát, itt az idő is vagy napos, vagy borús évtizedek, évszázadok óta, és nem régi királyok, szerzetesek itt maradt emlékét jelenti. A kőnek csak mi adhatunk értelmet, alatta csak az lehet, ami bennünk van. Kő kövön történelmi emlék csak úgy lehet, ha ismereteink, képzelőerőnk segítségével egy régvolt világ nyílik ki, múlt, jelen és jövő elválaszthatatlan forgása, amíg szemléljük. A történet mindig bennünk van. Hogy arányosak legyünk a nagy múlttal, ide álltunk a klastrom homlokzata alá, hogy kicsiknek látszunk, a rom által bennünk gerjesztette múlt pedig embert meghaladó. Szerepjátszás lenne? Lehet. Beleéljük magunkat a középkori kövek jelentőségébe.
A templomhajót a tatár és török vész tette ilyen tágassá, nyitottá. A keletről, lóháton érkező turisták óta, az impozáns rom a csillagos éggel takarózik éjjelente. Hozzátartozik az apátság két emeltnyi magasan megmaradt külső fala is. Minden, ami meghalad bennünket, hatásos. Akár egy fal is.
Kik is a ciszterci szerzetesek? Vagy kezdjük még korábbról, kik a szerzetesek?
A Wikipedia szerint: A szerzetesi életvitel; a vallásos élet egy módja, általában önkéntes formája, mely során az egyén lemond a saját tulajdonáról, világi követeléseiről, anyagi javairól és önmagát teljesen a szellemi életnek, vallási elmélkedésnek szentelni; esetleg az aszkézis különböző módjait is gyakorolja eközben. A ciszterciek (ruházatuk fehér habitus, barna, később fekete skapuláré) a Benedek rend megreformált, ezredforduló után alakult ága, amely a szegénység, tisztaság és engedelmesség jól ismert hármas fogadalmának betartása mellett a művelődés legkülönbözőbb ágaiban szerzett magának érdemeket. A gazdaságtan terén, és mint építészek, a gótika stílusában alkottak maradandót. Magyarországon az első ciszterci kolostor 1142-ben épült: Cikádor (a mai Bátaszéken, Tolna megyében).
Betelepítésükben nem kis szerepe volt III. Béla francia származású feleségének is, aki erősen pártolta a hazájából kirajzó és bizonyára honvágyát csillapító szerzetesrendet.
Ez a rend nem folytatott lelkipásztori tevékenységet, így javait majdnem kizárólag gazdálkodással, földműveléssel valósította meg. Talán ezért került az Olt mellé a kerci apátság is, amely Imre király támogatásával Egres (románul Igriș, Temes megye, Árpád-kori monostor) filiájaként jön létre 1202-ben.
Korának egyik legerősebb ciszterci apátsága a déli részeken, a péterváradi volt, amely, gazdálkodásával, elsősorban a szőlőtermesztésből szerzett javaival tett szert magas jövedelemre és tekintélyre. És ha már hasonlítgatunk, állítsuk Aracsot is Kerc mellé, mert úgyszintén valótlannak tűnik eget néző rozettájával ebben a rohanó világban. Számadatok és felsorolás, előzetes tudás nélkül is megállhatunk bármely emlékünk előtt, nem a múlt, magunk miatt.
Kercre késve érkeztünk, félő, hogy lejár a romkert nyitvatartási ideje, menjünk. A gondnok fiatal felesége készségesen a rendelkezésünkre bocsátja a kulcsokat, gyorsan elhadarja, melyik kulcs mit zár, és el is megy. Itt állunk négyen a kulcsokkal, a megszentelt kövekkel és a történelmi nagy idővel. Fényképezünk. Az 1495-ben épült toronyból lenyűgöző a látvány. Az egykori templomhajó fedetlen, a megmaradt falak hatására udvarnak látszik, benne első világháborús, ápolt katonasírok. Második, kisebb felében evangélikus templom működik. Az idetelepített szászok alakították ki, minden valószínűség szerint az 1550-es években, amikor az itt élők áttértek az evangélikus hitre. A belseje ma is olyan egyszerű és rideg, mint annak idején volt, az épület architektúráján sem változott semmi, így még ma is él a ciszterci apátság hajdani hangulata.
Folyamatosan az foglalkoztat, hogy fotóval miként tudnám érzékeltetni a romos, de mégis felemelő építmény hatását. A homlokzat rozettáját fényképezem legtöbbet. Pontosabban a rozetta helyét, annak hiányát. A festett üvegkép helyett az ég váltogatja színét ebben a kerek nyílásban. Más hajnalban, más alkonyatkor, más ködben, esőben. Most is más, valamilyen. Olyan, mint egy ablak a másvilágra, az égi útra, melyen a régvolt katedrálisok, klastromok, templomok hajói haladnak az idő, az élet és halál vizein. Mi is ezt tehetjük, ha hiszünk a lehetőségben. Hajózzunk!
