Bóka

A falu bejáratánál megállunk egy pillanatra. Boka. A helységnévtábla láttán elmosolyodok a falu szerb/német nevének magyar jelentésén. Szürke az ég. Úgy tűnik, a felhők közvetlenül a fejünk fölött gyülekeznek. Köztes állapot. Még nem esik az eső, de már érezni az illatát. Beülünk az autóba és a széles főutcán a katolikus templomba megyünk.

Gyászmise zajlik éppen Julianna – vagy Julijana? – lelki üdvéért. Horvát nyelven folyik a szentmise, az énekes asszonyok azonban magyarul énekelnek. A szentbeszédet hallgatva körbenézek a szebb napokat is megélt templomban. A jelenlévő negyven hívő kabátban ül a kopottas fapadokban. A falakat mindkét oldalon szentképek díszítik, a templomot a plafonról lelógó három csillár világítja be. Szép lehetett egykor, főleg 1840-ben, amikor felszentelték, fordul meg a fejemben, s azonnal pontosítok: málladozó falai ellenére most is szép.

A templom állapota egy kicsit a falu mindenkori jelenét szimbolizálja.

Mise után Roland atyával – Fehér Roland bókai plébániai kormányzó – a templommal szemben levő plébániára megyünk. 1802-ben épült, éppen tatarozás alatt áll. Az atya egy kacskaringós lépcsőzeten az emeletre invitál, velünk tart Józsi bácsi – Mészáros József nyugdíjas, egykor kőolaj-kitermeléssel foglalkozott – és csakhamar csatlakozik hozzánk Pali bácsi – Horváth Pál nyugalmazott bognármester – is, a falu legidősebb (magyar nemzetiségű) polgára, jelenleg 87 éves. Négyesben beszélgetünk a falu múltjáról, jelenéről, megkísérelve a lehetséges jövőképet is felvázolni magunk elé.

AZ UTOLSÓ HORVÁT

A Nagybecskerektől keletre, Torontálszécsány, Nezsény, Kanak és Surján közt fekvő Bóka nevét 1333-ban említette először oklevél Baka néven. A 15. század végén a faluba a balkáni tartományokból és a kevei területekről érkezett szerb lakosság telepedett itt le. Az egykori falu a Temes partján feküdt, temetője pedig a mostani Bóka közepén volt. 1801-ben a zágrábi püspökség birtokába került a település.

– 1801-ben hat nemesi családból négyszáz horvátot telepítettek Bókára. Akkoriban ők uralkodtak a faluban. A zágrábi érsek volt a kegyuruk. Ő nem itt lakott, de időnként eljárt ide Zágrábból. Nezsénybe úgyszintén horvátokat telepítettek – mondja Roland atya.

Mint meséli, a történelem folyamán a horvátok gyakorlatilag kihaltak, függetlenül attól, hogy a legutóbbi népszámláláskor közel százan vallották magukat horvátnak.

– Jelen pillanatban Bókán még egyetlenegy bácsi él, aki tiszta horvát, a többi horvát mind vegyes házasságból származik, a vezetéknév megmaradt, de a vérvonal már nem tiszta horvát.

– Az iménti szentmise horvátul zajlott – jegyzem meg.

– Igen – mondja Roland atya. – Ez egy kétnyelvű, magyar–horvát plébánia. A szentmisék magyarul folynak, kivéve, ha gyászmise esetén a család nem kívánja, mint most, hogy horvátul legyen, egyébként csak nagy ünnepekkor, húsvétkor, templombúcsú napján és karácsonykor olvasom az evangéliumot két nyelven, s mondok néhány szót horvátul, mert ilyenkor a horvátok is eljönnek a templomba.

BÁNÁTI BÁBEL

1910-ben a falu 2975 lakosából 624 magyar, 620 horvát, 1397 pedig szerb nemzetiségű volt. Vallási felekezeti szempontból 1437 római katolikus, 37 evangélikus és 1457 görögkeleti ortodox. 1961-ben 3260 lakosa volt a falunak, 2011-ben 1412 főt számoltak össze. Az atya elmondása szerint abban a tizenöt környékbeli faluban, ahol szolgálatot teljesít, tíz temetésre egy keresztelő jut, Bókán évi szinten tíz-tizenkettő temetés van, a keresztelő változó, az utóbbi négy évben – amióta ő a faluban van –, nullától ötig alakult.

– A legutóbbi népszámlálás alapján kb. 500 katolikus van a faluban, közülük olyan 400 magyar, de ezek nem tiszta magyarok, többségük vegyes házasságban született – mondja Roland atya.

– Sok a vegyes család. Összekeveredtünk: magyarok, szerbek, horvátok – erősíti meg Pali bácsi.

Ez a jelenség hogyan hat ki az anyanyelvhasználatra, az egymás közötti kommunikációra, érdeklődöm.

– A magyarok egymás között magyarul beszélnek – mondja Józsi bácsi.

Legalábbis az idősebbek, derül ki.

– A fiatalabbak nem – árulja el az atya. – Aki tud is magyarul, az sem. Ha van a társaságban szerb, akkor előbb fog szerbül beszélni, még ha magyarul is szólok hozzá, ő szerbül válaszol.

Ennek az egyik legfőbb oka nyilván az, hogy már mintegy ötven éve nincs magyar nyelvű oktatás a faluban. 1968-ban szűnt meg az alsó négy osztály. Azóta semmi.

– Magyarnyelv-ápolás van hetente egy alkalommal – mondja Roland atya –, csak állítólag nem mehetnek az iskolába, mert az igazgatónő nem engedi, ezért házakhoz járnak, így hallottam.

Kérdésemre, hogy a magyar gyerekek a szomszéd faluba járnak iskolába vagy szerbül tanulnak, egyértelmű a válasz: szerbül tanulnak.

– A szomszéd faluban sincs magyar oktatás, kivéve Nezsényben, ott is néhány éve vezették be ismét elsőtől negyedik osztályig. Törökbecséről jár a tanítónő – mondja az atya. – Az elődöm, Tibor atya még magyar nyelven tartotta a hittant a gyerekeknek a faluban, de én már nem bírom nekik magyarul tartani, mert egyrészt vegyes – magyar–horvát – a csoport, másrészt pedig a fiatal generáció sajnos nem tud magyarul.

– Mindenkinek joga van saját anyanyelvét használni, de nálunk az intézményekben sem lehet semmit magyarul intézni, csak szerbül – mondja Józsi bácsi. – A gyerekek otthon a szülőkkel is leginkább szerbül beszélnek.

Kérdésemre, hogy ez új keletű jelenség vagy már tíz, húsz, harminc éve ez történik, azt válaszolják, hogy már régebb óta ez dívik.

– Nem tudunk mi már magyarul, bocsánatot kérek – mondja a 87 éves Pali bácsi. – Nem tudunk mi se magyarul, se szerbül, itt a probléma. Úgy összekeveredtünk, hogy már ezt se tudjuk, meg azt se tudjuk. Évekig jártam Magyarországra, Harkányba, és nem mertem beszédbe elegyedni az ottani magyarokkal.

A JÖVŐ MÁSHOL VAN

Az alacsony természetes szaporulat mellett az utóbbi fél évszázadra jellemző folyamatos népességcsökkenés másik oka az elvándorlás, aminek gazdasági háttere van. Gyár nincs a faluban, a helyiek zöme mezőgazdaságból él, többnyire búzát, kukoricát, szóját és napraforgót termesztenek. Egykor Bóka és Nezsény híres volt a káposztatermesztésről, de ma már nem foglalkoznak vele a helyiek, mert nem kifizetődő: sok a befektetés és kevés a haszon. A falu körül vannak kőolajmezők, néhány falubeli ott dolgozik.

– Szegény nép él itt, nagyon szegény falu Bóka – mondja Pali bácsi. – A földek hitványak, nem lehet itt jó élet a népnek. Aki föltalálta magát, elment városba, ahol kapott munkát.

Mint meséli, annak idején, amint befejezte a négy osztályt, elment inasnak és kitanulta a bognármesterséget. Manapság már a régi mesterségeket is kevesen űzik a faluban, bognár például nincs is, de nem is nagyon van rá szükség, mert a cigányok két kocsiján kívül nincs is több kocsi a faluban.

A gyerekek kínlódnak, mondja Józsi bácsi. A fia a NIS-ben dolgozik, kicsivel harminc ezer dinár felett keres. Kevés, teszi hozzá. De sokaknak még annyi sincs. Roland atya meséli, hogy a szlovén kézbe került torontálszécsányi öntödében minimálbérérét dolgoznak az emberek, a kevés pénzért naponta belélegzik a mérgező anyagot, de kénytelenek ezt tenni, mert nincs más lehetőség.

– Aki csak teheti, elvándorol – mondja az atya. – A szerbajkú fiatalok, akik nem tudják megkapni a magyar állampolgárságot, a környező városokba költöznek, oda, ahol munkát kapnak. Aki pedig rendelkezik magyar állampolgársággal, külföldre megy, többnyire Németországba és Hollandiába. Aki ott kap biztos munkahelyet, viszi magával a családot is, és nem valószínű, hogy visszajön többé.

– Azok, akik elmennek, eladják a házat, a földeket? – kérdem.

– Eddig még nem hallottam ilyet – válaszolja Roland atya.

– De én sokat hallottam már azt, hogy a fiatalok azt mondják: ha én egyszer ebből a Szerbiából kiteszem a lábam, ide többé vissza nem jövök! – mondja Józsi bácsi. – Nincs mit titkolni, ez most már nem egy normális állam, törvényei vannak, de senki sem tartja be őket. Legkevésbé az igazgatók! Kiabálnak a munkásokra, szidják őket, de ha egy munkás feljelenti őket, arra a helyre többé nem mehet vissza dolgozni. Más munka meg aligha akad. Sok fiatal kénytelen reggeltől estig dolgozni húsz ezer dinárért. Kifizeti a lakbért, a közműdíjakat és semmi sem marad neki. Hogy éljenek meg a fiatalok?! Csodálkoznak a tévében a fejesek: miért mennek el a fiatalok? Vajon miért?! Azért, mert itt nincsen jövőjük!

MULTIKULTURÁLIS KOCSMÁK

A falu kulturális életére és szórakozási lehetőségeire terelem a beszélgetést. Beszélgetőpartnereim lemondón rázzák a fejüket.

– Létezik egy női aktíva – mondja Józsi bácsi. – Három szerbhorvát nő van benne, a többi mind magyar. A helyi közösség éttermében ők segédkeznek születésnapokkor, lakodalmakkor, a falunap megszervezésekor, vagy például, mint nemrég, palacsinta-fesztivált rendeznek, ezen kívül rendszeresen járnak a környező falvakba teadélutánokra, például Muzslyára, Torontálvásárhelyre, Szentmihályra, Ittabéra, és fogadják a vidéki vendégeket itthon.

Ennyi. Magyar jellegű rendezvények nincsenek a faluban, a magyar nemzeti ünnepekről nem emlékeznek meg közösségi szinten, legfeljebb otthon, családi körben.

– Az a baj, hogy nincs egy magyar egyesület, amely összefogná az itteni magyarságot – mondja Roland atya. – Kocsmázáson kívül nincs más szórakozási lehetőség a fiataloknak.

– Egykor négy táncterem is volt a faluban – meséli Pali bácsi. – Egy-egy a horvát, a szerb, a német és a magyar fiatalságnak. Ritka eset volt, hogy nem marakodtak össze. Nem akármilyen verekedések voltak ezek, komolyan összeverték egymást, de a testvériség-egységgel Tito összehúzta a társaságot.

Mára teljesen eltűnt a nemzetek közötti megkülönböztetés. Ahogyan Roland atya mondja: verekedés nemzeti alapon nincs.

Elbúcsúzunk vendégfogadóinktól. Meglátogatjuk az egyházi alapítású, pillanatnyilag harmincegy idős személyt befogadó Szeretetotthont, megnézzük a szomorú fűzfákkal körülvett iskolát, majd pedig megkeressük a pravoszláv templomot, amely előtt az 1895-ös árvíz emlékére egy keresztet helyeztek el. Mindenről fényképeket készítünk és a széles főutcán elindulunk hazafelé.

Szitálni kezd az eső.