Tamásfalva

Van néhány vajdasági magyarlakta település, amelyre ha elindulunk Újvidékről, azt mondjuk, hogy megyünk a világ végére, vagy az isten háta mögé. Tamásfalva ezek közé a települések közé tartozik. Az elmúlt harmincöt év alatt többször is jártam a faluban. Mindig kedves, nyílt, vidám emberekre találtam. Ezúttal volt bennem egy kis szorongás, vajon hogyan fogadnak, élnek-e még a valamikori riportalanyaim. Elhagyva Magyarittabét, Szerbittabét, egy hosszú, keskeny aszfaltúton poroszkálunk tovább. Emlékszem, annak idején, ősz végén, tél elején kökényt szedtünk az út menti bokrokról. Porosak voltak a levelek, a bogyók, mert akkor még aszfaltút sem volt.

Haladunk a nagy semmiben. Jobbról, balról búzatarlók. A hosszú úton csak egy szembe jövő autóval találkozunk. Mindketten fél kerékkel letérünk az aszfaltról, hogy elférjünk egymás mellett. Döcögünk tovább, és mintha a földből bújna elő, a távolban megjelenik a templom tornya. A falu nem látszik, takarják a fák, csak a torony integet felénk: Jó úton jártok, gyertek, csak gyertek.

Először kedves ismerősünket, Százékat keressük fel. Tudták, hogy érkezünk, ugyanis az előző napokban telefonáltam nekik. A házigazda János, a legidősebb Száz fogad minket, majd megjelenik az udvaron párja Mária, és lányuk Márta, aki férje, József után most már Mulic. Fiuk Zoltán kint van a mezőn.

Egy meggyfa árnyékában telepszünk le. Jánosnak átadom azokat a fényképeket, amelyeket fotósunk, Csilla előző látogatásunkkor készített. Némelyiken még ott mosolyog a nagymama…

Mária hideg ásványvizet hoz, poharakat, és egy üveg pálinka is előkerül.

– A faluban szinte senkit sem láttam. A forróság elől bújtak el, vagy mindenki dolgozik? – kérdezem Jánostól.

– Több oka van annak, hogy nemigen láthatsz embereket az utcán. Az egyik a forróság, a másik, hogy sok a munka a földeken, a harmadik pedig, hogy már alig vagyunk. Fogyunk, egyre csak fogyunk – válaszolja.

Igen, ezt minden vajdasági faluban elmondhatják, de nézzük meg a tamásfalvi népszámlálási adatokat.

1948-ban 2263 lelket számlált a falu, öt évre rá 2160-at, 1961-ben 2008-at. Tíz év alatt több mint négyszázzal csökkent a falu lakossága, 1981-ben még ezer felett volt a számuk, egészen pontosan 1139. 1991-ben 881, 2002-ben 763, 2011-ben mindössze 537. Ma már talán az ötszázat sem éri el. Ennek körülbelül a fele magyar ajkú. A többi szerb, cigány, de él itt négy horvát is, egy szlovén – és ami meglep – a román határ közelsége ellenére (400 méterre van a falutól) mindössze egy román.

– Öt unokám van, mind az öt lány. A legidősebb 23 éves, Márta lánya, és a 18 Beáta is az ő gyermeke. Zoltán fiamnak három lánya van, Marianna, Ramóna és Márta. Tizenhat, tizenöt, illetve tizenkét évesek. Mi még itt maradtunk, a lányom is, fiam is, de ki tudja, hogy unokáimat hova viszi a sors? Időnként egy-két világba szakadt tamásfalvi öregségére visszatelepszik. Például Tuba Sándor, aki Svájcban dolgozott és nagyon sokat tett a faluért, vagy Juhász András fizika- és matematikatanár. Ő Szabadkára költözött, ott töltötte le munkaéveit. Hallottam, hogy ő is vissza akar térni, állítólag már vett is egy házat. És ez jó, de nem jó, hogy csak két diák van az iskolában és 5-6 nebuló az óvodában. A fiatalok a városokban, Becskereken, Szabadkán, Újvidéken keresnek boldogulást, de sokan onnan is tovább utaznak a nagyvilágba. Tamásfalva ma már a nyugdíjasok faluja.

– Mennyiért vesztegetik a házakat?

– Nemrég az egyik szomszédunk 600 euróért adta el a házát, de legtöbben 1000–1500 eurót kérnek, az újabb, összkomfortos házakért sem lehet 5000 eurónál többet kapni.

A rekkenő hőség ellenére sétálok egyet a faluban. Egy ápolt parkocska, játszótérrel. Padok is vannak. Lehet, hogy esténként megtelik. A park mellett kosárlabda- és kézilabdapálya, itt a piac is, mellette az egészségház. Néhány lépésre innen a templom, amelyet idefelé tartva messziről láttunk.

– Valamikor mindennap kijárt az orvos, akkor még nem volt meg ez az épület, ma már hetente csak kétszer. A piacon sem a helybeliek árulnak, hanem a városból hozzák az árut. Valamikor vaskereskedésünk is volt, naponta több autóbuszjárat…

Ezt már Szarka Zoltán, a helyi közösség elnökhelyettese mondja. Száz János pedig a vaskereskedéssel kapcsolatban – ugyanis ő ott dolgozott – később azzal dicsekszik, hogy a vasas boltnak – ahogy ő nevezi –, kiváló volt a forgalma.

– Volt olyan év, amikor kétszáz biciklit is eladtam.

Szarka Zoltán a számítógépen keresgél. Ugyanis arról kérdeztem, hogy a falu neve szerbül miért Hetin. Egy korabeli térképet talál, hogy bizonyítsa, ez a falu soha sem volt Hetin.

– Megvan! Látja, itt van Tamásfalva, tőle északkeletre volt Hetény falu és a Hetény sor. 1696. augusztus 26-án itt zajlott le a hetényi csata az I. Frigyes Ágost szász választófejedelem által vezetett német-római birodalom és II. Musztafa oszmán szultán csapata között. Ez a trékép a tizenkilencedik századból származik.

A tizenhatodik századbeli írásos emlékek Tamásházát említenek, amely akkor a Beregszói Hagymás család birtoka volt, de jelenkori nevét Komori Bedekovich Tamás udvari tanácsostól vette, aki a település birtokosa volt. És még néhány adat a régmúltból: 1847-ben dohánytermelő magyarok telepedtek ide, az 1848-as szabadságharckor szerb felkelők perzselték fel a falut. A magyar lakosság a Maroson túlra menekült, majd 1854-ben ismét benépesítették Tamásfalvát, tizennégy évre rá pedig felépítették templomukat.

– Egyre fogyunk, de emiatt nem búslakodunk. Az általános iskola felsős tanulói Szerbittabé és Magyarittabé között épült iskolába járnak. Tizenhárom évvel ezelőtt 40 gyereket fuvaroztam az iskolabusszal, ma már csak tízet. Itt van ez az épület. Kultúrotthon, 150–200 főt befogadó színházteremmel. Könyvtárunk is van. A helyi közösség egy irodát bérel az épületben, ezt, ahol most ülünk. A színházteremben színi társulatok vendégszerepelnek, mindig telt ház előtt, de bált, lakodalmat is rendezünk. Van egy jól felszerelt konyhánk. De legjobb, ha körülnéz.

Sokkal nagyobb falu is megirigyelhetné a tamásfalvi kultúrházat. A tágas nagyteremben színházi emelvény van, az asztalok, a székek, amelyek most szép sorban a falhoz vannak tolva, szinte vadonatújak, a falakon több klímaberendezés lóg, nyáron hűtenek, télen fűtenek. A konyha tágas, új – legalábbis annak látszó – hűtőszekrénnyel, mélyhűtővel, tűzhellyel, mosógéppel felszerelt. A könyvár ajtaja zárva van, de vendéglátóm elmondása szerint gazdag gyűjteményük van, és ami még fontosabb, a helybeliek igénylik is az olvasást.

– Az épületet tartományi pénzből újítottuk fel. De elmondhatom azt is, hogy tavaly két hosszú és két rövid utcát aszfaltoztunk, hogy van egy 95 éves focicsapatunk, a Törekvés. Nehéz ugyan fenntartani, de mindent megteszünk, hogy megmaradjon. Egyébként a csapat Mićo Grujić, a helyi közösség elnökének szíve csücske.

Zoltán felesége, Szarka Edit beszélgetésünk közben megérkezik Ittabéről. Az ő szíve csücske a kultúra. A tamásfalvi magyaroknak ugyanis van művelődési egyesülete, amely a Széchenyi István nevét viseli. Székháza nem ott van, ahol Zoltánnal beszélgettünk, hanem a főutcán.

– Egy ideig béreltük a házat – mondja Edit, az egyesület vezetője – ám amikor néhány évvel ezelőtt a magyar állam pályázatot írt ki, azzal a céllal, hogy az itteni magyar művelődési egyesületek állandó és saját helyiséget kapjanak, mi is pályáztunk, és a VMSZ lobbizásának köszönve megkaptuk a pénzt, és megvettük, felújítottuk az épületet. Korábban itt szombatista egyház volt, de elfogytak a hívek, ezért használhattuk mi. Itt próbál a vegyes énekkórusunk, a felnőtt drámacsoport, a tánccsoportok. Itt találkoznak a nőszervezet tagjai. Büszkén mondhatom, hogy minden évben részt veszünk a Durindón, az Amatőr Színjátszók Találkozóján.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy annak ellenére, hogy kevesen vagyunk, és egyre inkább fogyunk, pezseg itt az élet. Még palacsintafesztivált is rendezünk.

Szarkáék javasolták a szerbeknek, hogy ők is alapítsanak egy művelődési egyesületet, hiába. Nem érdekli őket, vagy nincsen aki felvállalná a munkát.

Szarkáék is, de valamennyi beszélgetőtársam úgy gondolja, hogy ha megszűnik a határ, és ha Tamásfalvánál is lesz átkelőhely, a falu újra felvirágozhat. Csak addig ki kell bírni, nem szabad csüggedni.

Mielőtt elhagyjuk ezt a világ végi falut, amely holnap, augusztus elsején ünnepli a falunapot, visszamegyünk Százékhoz, hogy elköszönjünk. Nem volt könnyű, mert ismét asztalhoz kellett ülnünk, az asztalon pedig füstölt sonka, kolbász, paradicsom, friss kenyér…