Tóba

Amikor Tóbán 2004-ben megtartották a faluból elszármazottak első találkozóját, a „vendégek” száma ugyanannyi volt, mint a vendégfogadóké. Ötszázötven. Azóta ebből a közép-bánáti faluból eltűnt kilencven ember. A lakosság 16 százaléka, de még ennél nagyobb százalékban a magyar lakosság, mert folyamatosan fogy ugyan az emberek száma, ám – kevesen ugyan –, de időnként költöznek is ide. Ők nem beszélik az itt élők nyelvét.

Ha már a lakosságnál tartunk, mondjuk el, hogy a múlt század hatvanas éveiben Tóba ezernégyszáz lelket számolt. Tíz év alatt elfogyott kétszáz, majd a további tíz évben is kétszáz fő, majd kétszáz és megint kétszáz. Ha most 460-nál tartunk, akkor nem nehéz kiszámolni, hogy a krónikás húsz-harminc év múlva milyen számot vet majd a papírra, ha Tóbát említi. Azt a feltételezhető állapotot már nem is számokkal fogja kifejezni.

De ne legyen ez a riport borúlátó, amikor itt, a helyi közösség épületében ül velem együtt két, pontosabban három életerős, tervekkel teli fiatal, Lackó Farkas Erzsébet és Tóth Eszter, hogy a hölgyeket említsem először, valamint Szántó Tivadar. Erzsébet a helyi közösség tanácsának elnöke, Eszter pedig a helyi közösség titkára. Tivadar tanácselnök és a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület szervezőtitkára is egyben. Erzsébet ebben az épületben is, de az utca túloldaliban is, a művelődési házban is Tivadar főnöke. Ő ugyanis az egyesület elnöke. Mindketten több elismerésben, díjban részesült amatőr színjátszók.

A fiatal szót bóknak veszik. „Mi sem vagyunk már mai gyerekek” – mondják mosolyogva.

– Tőlünk telhetően mindent megteszünk annak érdekében, hogy itt, a bánáti végeken megmaradjunk – mondja Erzsébet. – Nagyon szomorú látványt nyújt Molidorf, vagy ahogy mi, magyarok nevezzük, Mollyfalva, az a közeli német település, amely az ötvenes években vált teljesen lakatlanná. Fejlett falu volt, bolttal, óvodával, iskolával. Ma még kivehetők az utcák, itt-ott még virítanak a cserjéből a házak romjai. Időnként felkeresik a romfalut az itt élő németek hozzátartozói, időnként mi is kijárunk, egy keresztet szándékozunk emelni. Nem szeretnénk Mollyfalva sorsára jutni.

Miről árulkodnak a demográfiai adatok?

– Évente 15–20 ember távozik a földi világból, és mindössze 3-4 gyerek születik – veszi át a szót Tivadar. Csak ezen az alapon tízévenként körülbelül százötven fővel fogy a falu, teszi hozzá.

– Szerencsére az utóbbi években Tóbáról tömegesen nem költöztek el – folytatja Erzsébet. – Itt korábban sem volt akkora népvándorlás, mint mondjuk, a közeli Magyarittabén. Ott, ha külföldre költözött egy család, ment utána az egész utca. Tóbáról is sokan elköltöztek külföldre, de ez az elköltözés lassúbb volt. Ma az történik, hogy a fiatalok távoznak. Nem egyik napról a másikra, hanem először csak azért, hogy Szabadkán, Újvidéken, Magyarkanizsán, Nagybecskereken vagy Szegeden tanuljanak. Középiskolába járjanak, majd egyetemre. Tóbának harminc egyetemi hallgatója tanul az említett városok egyikében. Eleinte még hétvégeken hazajárnak, de ahogy múlik az idő, egyre ritkábban találkozunk velük a faluban. Munka itthon nincs a számukra, ott maradnak, vagy továbbutaznak, állást szereznek, családot alapítanak. Később idős szüleiket is maguk mellé veszik.

Még egy példával illusztrálható a falu zsugorodása. Amikor még számosabb volt a falu lakossága, a helyi közösség tanácsának 11 tagja volt. Majd 9 lett, ma csupán 5. De az iskolaudvarban futkosó gyerekeket is szinte egy kézen meg lehet számolni.

– A falu lakosainak átlagos életkora 50-60 év. Sok a nyugdíjas, a nyugdíjak pedig kicsik. Annak idején a környező birtokokon dolgoztak az emberek, de többségük nem vezető munkakörben. A nyugdíjasok közül szinte mindenki segítségre szorul. Egyesületük kilencven tagot számlál, ők tűzifát, szenet, élelmiszert vásárolhatnak részletlefizetésre. Csernyén van egy szegénységcsökkentő iroda, ahol évi négy alkalommal a nyugdíjasok, a kiskeresetűek, a munkanélküliek pénzsegélyt kérhetnek, fejenként 1000–1500 dinárt. Ha négytagú a család ez az összeg 4000–6000 dinár, megszorozva néggyel pedig 16 000–24 000 dinár. Tudom, hogy ez is kevés pénz, de akinek nincs, annak ennyi is sokat jelent. Ebben a segélyben az a jó, hogy nem kell visszaadni, de le kell dolgozni, 120 dináros órabérben. A leggyakoribb munka a közterületek rendbetartása, a szemétszállítás, de más közmunka is kiosztható. A falubeliek földműveléssel foglalkoznak. A boldogabb években állattenyésztéssel is, de ezzel felhagytunk, egyrészt azért, mert kevésbé kifizetődő, másrészt azért, mert az egyre öregedő faluban egyre kevesebben vagyunk, akiknek van ereje hozzá. Azelőtt, mint már említettem, a környező birtokokon sokan dolgoztak, de a közeli városokban is, Nagykikindán, Begaszentgyörgyön. Munkaviszonyban ma már csak azok vannak, akik az állam valamelyik hivatalában alkalmazott, tanítók, a postás. Néhány ember csupán. Én sem vagyok munkaviszonyban, itt is, a művelődési egyesületben is úgymond önkéntesként dolgozom, de nagy kedvvel, lelkesedéssel, különben földművelésből élek, mind a többiek.

Beszélgetésünk során több téma is felvetődik. Megtudom, hogy a falunak nincs állandó papja, 2009-ig volt bennlakó plébánosa. Augusztus óta Király Tibor kisoroszi plébános hetente egyszer, vasárnaponként tart misét, és minden kedden van hittanóra is. Állandó orvosa sincs a falunak, Magyarcsernyéről hetente négyszer rendel Gyermán Attila és Szilágyi Gyöngyi. A művelődési otthon körül is vannak bonyodalmak, az épület ugyanis a szövetkezeté volt, és annak vagyonával ez is privát kézbe került. A falu visszaperelte, és hamarosan megszületik a döntés is, miszerint ismét a tóbaiaké lesz az az épület, amelyet saját pénzen és saját munkával építettek fel. Egyébként a faluban sok az üres, eladó ház. A lakható házak ára nem haladja meg túlságosan a 2000 eurót, de pár száz euróért is lehet rossz házat venni. Van, aki meg is teszi, de csak azért, hogy udvarát nagyobbá növelje. Lebontja a házat, a kerítést.

A földekről is szó esik. Tíz évvel ezelőtt egy hold ára 700 euró volt, ma a jobbik fajta értéke eléri a 4000 eurót is.

Beszélgetőtársaim dicsekednek az önkéntes tűzoltó egyesület, a nőszervezet, a vadászegyesület munkájával, de sajnálattal jegyzik meg, hogy a sportéletben igen gyengék. Pedig a feltételek adottak, vannak sportpályák, csak nincs, aki sportoljon rajta, egy focicsapatra való fiatalt sem tudnak verbuválni, de még ha volna is, nincs, aki foglalkozna velük, ezért aki rúgni akarja a bőrt, ezt megteheti a magyarcsernyei Rohamban.

Kocsma sincs. A falu egyetlen boltja előtt sörözgetnek az emberek, de most ott sincs senki.

A színjátszók szerencsésebb helyzetben vannak. Amióta a nagykikindai Tóth János amatőr színész rendez náluk, rendszeresen részt vesznek a tartományi színjátszó szemléken, és szinte mindig elismerésben részesülnek. A huszonkét fős csapat évente egy előadást visz színre, ezzel utaznak a versenyekre, és ezzel tájolnak is a környéken. Évente 10–15 előadást is tartanak vidéken, és büszkén mondják, hogy felléptek Káptalanfalván, ahol nincs is színház, de a távoli Székelykevén is.

A helyi közösség irodájában, a szekrény tetején egy kereszt áll, kifeszített Krisztussal. Megkérem Tivadart, hogy mutassa meg, látni szeretném közelebbről. Leemeli. Súlyos réztárgy, a talapzatán nevekkel Sveller István, Sörös Antal, Kaslik Pál, Ördög István, Bálint János, Kaslik József, Ördög József, Tóth Antal. A neveknél a talapzaton azt is írja, hogy kik ők, és mikor készült a kereszt. Tóbai halászmesterek, 1873.

– Száznegyven éves emlék – mondja Tivadar –, csak azt nem tudjuk, hogy a halászmesterek kinek ajándékozták. Feltételezhetően a templomnak, de akkor hogyan került ide? Ezt sem tudjuk pontosan. Kalapis Zoltán is próbálta kutatni a nyomát, ám ő sem tudott meg többet, csak a feltételezésekig jutott.

Az azonban ismert, hogy Tóba az újabb alapítású települések közé tartozik, mely 1848-ig Nagy-Tóba néven önálló puszta volt. A történelemkönyvek megírják, hogy a szenthubert-tóbai uradalmat 1789-ben gróf Zichy Ferraris Róbert tábornagy alapította, akinek a leányát gróf Zichy-Ferraris Ferenc altábornagy vette feleségül. A birtokot később a Zichyek eladták Chambord herceg francia trónkövetelőnek, aki kastélyt és templomot is építtetett itt, a gazdaságot báró Billot Cirill és fiai kezelték körülbelül 50 évig. Később, Chambord herceg halála után a birtokot a pármai herceg örökölte, halála után Illés herceg kapta, és tőle vette meg a dél-magyarországi földbérlő és parcellázó bank, amely 1910–1911-ben felparcelláztatta.

A pármai hercegnek kedveskedtek volna ezek a halászok? Nem tudni, azt viszont, hogy csaknem százötven évvel ezelőtt nyolc halászmester, de lehet, hogy ennél is több élt meg az itt elterülő mocsarak halaiból.

Mára már elfogytak a bárók és hercegek, velük együtt a halászok is. Tóba azonban még él, igaz, kissé megtépázva, kissé elhagyatva, kissé magányosan, de él, és ahogy elnézem az emberek arcát, azt látom, hogy a jövő évtizedek krónikásai is találkozhatnak majd még velük.